Ülünk a lidó homokjában Ilivel, fogadjuk a tenger végtelen hullámait.

Azúrkék ég, napsárga pont.

Felhőtlen napok az olasz vidéken.

Áldás.

A helyi busz, amivel a partra érkeztünk, tömve volt fekete bevándorlókkal.

A tengeri levegő szabaddá tesz, csodás érzés, amikor eltölti a tüdőt.

A homokban felbukkan egy kis rák.

Merünk-e örülni az életnek?

Egy árus papírsárkányokat enged az égre.

Ő is velünk utazott a buszon.

Láttuk, amikor megkapta az aznapi pénzét, és az árut, amit ma el kell adnia.

A nap és a sós víz, milyen más így az ember bőre.

Hét közben kevesebben jönnek, a hétvégén tele a strand.

Mi lehet az otthoniakkal?

Bárcsak ők is itt lennének.

Jó, hogy reggel a sütemények mellé sósat is kértünk.

Holnap Ferrara.

Ezek az emberek kilométereket gyalogolnak reggeltől estig a homokban, beöltözve, tűző napon, áruval a hátukon.

A vízben szabadok vagyunk, a vízben újjászületünk.

Mi lesz azokkal, akik elsüllyednek a lélekvesztőkkel?

Ugyanaz a tenger.

Ugyanaz a víz.

Könnyektől a só.

Merünk-e örülni az életnek?

Ujjaink között pereg a homok.

Olyan jó együtt.

Mennyi hang.

Hol ez, hol az a hang tűnik elő, és mutatja meg a maga történetét.

A háttérben csendben morajlik a tenger.

Mint valami különös koncerten.

Prego, prego, prego, lepedő, sárkány, napszemüveg, arcfestés, prego, csak valamit, prego.

Mi lesz így a Föld másik felével?

Annyira jó itt, maradjunk még.

Kilépünk az időből, csak nézzük a sirályokat, a gyerekeket, az épülő homokvárakat.

Dolce vita.

A kezekben naptej, napolaj villan, mi lesz így a vízzel?

A dolce velünk jött, a vita otthon maradt.

Most csak a van van.

A magunk mögött hagyott mindennapok.

A közös felfedezés öröme.

Találkozás a hellyel, egymással, önmagunkkal.

Másképpen. Pihentebben, teljesebben, szabadabban.

Nyitottan ízekre, színekre, hangokra, illatokra.

A részletekre.

A látványra.

A kékre.

Mennyi árnyalata van a kéknek!

Tudunk-e még örülni az életnek?

Merünk-e még örülni az életnek?

Lehet-e még örülni az életnek?