Utak, ahol jártam - Tisch Ferenc írásai


2018\12\11

Saját szememmel Perzsiáról 2.

„Bazárba lépve aktiválom számolatlan arab-perzsa életeim válogatott tapasztalatait. Bármit mond, az drága, az előbb olcsóbban láttam, különben is lenni magyarisztáni, nem gazdag japán vagy amerikai, ennyi pénzt még életemben nem láttam, ez most komoly vagy valami helyi tréfa, esetleg, ha és amennyiben, ha ideadja azt is, akkor nehéz szívvel, de ki tudom fizetni a felét. Már a felének. Ilyenkor persze hivatalból felháborodik, ezt hivatalból nem értem, csak jót akartam, mégiscsak egymásra lennénk utalva, mindkettőnk felett ott lebegnek a bazár farkastörvényei, mire jó adag váddal, széles karmozdulatokkal kísért tirádákban kapom meg, hogy nekem csak a pénz számít, miközben ő bérből és fizetésből fél, itt közbevetem, mintha neki nem csak az számítana két tukmálás között, majd ellentámadok, a pénz mellett még annyi más fontos dolog van a világon, egyébként is tudtam, hogy egy mammonimádó multimilliomos olajsejkkel kerültem össze, tuti, hogy öt Mercedes áll a bazár előtt, úgyhogy bizonyosan no more mani, igen, ez a vége, már a végének, na jó, ennyivel többet még tudok adni, ugye jó így, na jó, na jó, vegyek hármat, kettőt kapok, vagy négyet háromért, vagy akkor, ha ezt is viszem, akkor azt kivonja belőle, ha megszorozzuk hárommal, akkor legyen gyök kettő, csak most, csak nekünk, mondjuk úgy, a személyes és a kulturális szimpátia miatt egyszerre, na, ugye, mondta, hogy jó lesz így, érezte a szikrát, már az első pillanattól kezdve, Magyarisztán lenni nagyon szép hely, Puskás, na, ugye, hogy megmondta, megérezte, a hatodik érzék, mibe csomagolhatja, ennyire már rég örült találkozásnak, persze mi is köszönjük, legközelebb is ide jövünk, mi is  egy úriembert ismertünk meg önben, igen tisztelt bazáros úr.”

 

„A bazárban bármi és annak az ellenkezője is felbukkanhat, valahogy úgy, ahogyan a Hezar-o-yek sháb, az Ezeregyéjszaka meséiben. Az egyik legváratlanabb élményem egy sportcipő volt, szürke színű. Egy kirakatban várta gyanútlan áldozatát. Az oldalán nagy, fekete betűk. Sony.”

 

„Ha Irán, akkor Paykan. Ez az autó nem ismer lehetetlent. Zsiguli tüdő, Trabant szív, Skoda agy, Dacia féltengely. Elnyűhetetlen brit technológia az 50-es évekből. Bárhova elvisz, és bármivel visszajöhetsz. Már a nevéből is ez következik. Nyíl. Ha kilövöd, ott marad. Ha szerencséd van, extra szolgáltatásként hazahoz. A fogyasztása megbízható 13 liter, ez fölmehet bármeddig, lejjebb viszont gyárilag képtelen rá. Így van beállítva, hogy fogyjon a kőolaj. Persze ez itt senkit nem foglalkoztat különösebben, érthető módon, a 30-40 forintos benzinárak mellett. Ebből a kocsiból milliónyi járja Irán útjait, a taxik nagy része is ilyen márkájú, a legkülönbözőbb évjáratúak, a legóvatosabb tippek is jóval harminc év fölöttre szólnak. Műszaki állapotukkal nem vagyok hajlandó foglalkozni. Ha így tennék, valószínűleg nem ülnék soha többet Paykanba, várhatnék jobb autóra, vagy poroszkálhatnék át a sivatagon, barna, utcai cipőben. Akkor inkább a Nyíl, legfeljebb akkor szólok, ha, amint azt rendszeresen gyakorolják errefelé, járó motorú autóba tankolna a mindenkori sofőr, amelyben speciel én közben benne ülők. Nem annyira komfortos ilyenkor az autó belülről, bár meg kell mondjam, egyébként nagyon igényes belső terekkel találkoztam már, sok szélvédő mögé kerül fekete szőrmecsík a tűző nap ellen, nem ritkák a kifejezetten szép üléshuzatok, belső kárpitok sem. Persze mindez semmit nem változtat a tényen, hogy a kocsi akármikor és bármiért megállhat út közben. De ezzel is, mint minden egyéb hétköznapi dologgal ebben az országban, valahogy együtt lehet élni. A nem hétköznapi dolgokon pedig igazság szerint nem nagyon érdemes gondolkozni. Talán azért, mert azok tényleg nem hétköznapi dolgok.”

 

„Rendes havi raportomon ülök a titkosszolgálat irodájában. A szemben ülő tisztnek mindenki gyanús, én vagyok valószínűleg ebben a pillanatban a leggyanúsabb. Szolidan vallat, hol jártam, mit csináltam, kivel találkoztam. A tét, hogy kapok-e vízumhosszabbítást újabb egy hónapra azért, hogy segíthessünk a népének. Megszoktam már ezt a módit, de azt nem mondom, hogy jó érzés úgy kelni, lenni, mozogni, dolgozni, hogy tudom, megfigyelnek. A munkatársaink nem tehetnek mást, mint hogy együttműködnek, így rájuk nem tudok haragudni. Igyekszem úgy részt venni a mindennapokban, hogy ne keletkezzen ügy körülöttem. Szükség van a pénzre, amit hozunk, de nincsen szükség arra, ami velünk együtt bejön ebbe a zárt és végtelenségig ellenőrzött világba. Rendszeresen eljárok ezekre a meghallgatásokra, kikérdezésekre, ellenőrzésekre, mikor melyik szolgálat, minisztérium, hatóság rendel be éppen. Tanulok tartani magam, tanulok figyelni, tanulom kerülni a feltűnést. Tanulok eggyé lenni a sivatagi homokkal. Az otthoniak már csak úgy neveznek, az öreg rája.”

 

raja.JPG

 

kultúra utazás Irán Perzsia külső utak

2018\11\29

Saját szememmel Perzsiáról 1.

„Állsz valamely szépen megmunkált perzsa ajtóban már egy ideje, és azon kapod magad, hogy szenvedélyesen magad elé tuszkolsz valakit, aki ugyanezt teszi veled, mindketten a végtelenségig erőszakosak vagytok, szigorúan az előzékenység leple alatt, persze. Mindenki mindenkit előre akar engedni, így aztán mindenki kint marad. Egy ehhez kapcsolódó történet már a britek idejében népszerű volt, ezek szerint egy várandós perzsa nő harminc évig volt terhes, mert az ikergyerekek nem tudtak megegyezni, hogy ki menjen előre”.

 

„Van Perzsiában egy különös helyi játék, amelynek első ránézésre semmi értelme, ennek ellenére mindenki kivétel nélkül nap-nap után részt vesz benne. A játék neve: Rial vagy toman?. Lényege abban áll, hogy létezik a hivatalos iráni pénzegység, a rial, amely becsületesen meg is jelenik minden pénzérmén, bankjegyen, ahogy az egy valamirevaló pénzegységtől el is várható. Az irániak viszont, egyszerűsítendő a rial inflációs elszabadulását, nem ezt a pénzegységet használják a mindennapjaikban, hanem az egyébként csak névleg létező, toman nevezetűt. A két pénzegységet egy nulla választja el egymástól, hasonlóan, mint a valódi fizetésemet a méltányolhatótól. Egy toman tíz rial, de toman ugye nem létezik, csak elméletben. És akkor kezdőnek a bonyodalmak. Bármiről kérdezed az árát, előbb visszakérdeznek, hogy rial vagy toman, majd elmondja előbb rialban, közvetlenül utána tomanban, beüti a gépbe, persze fordítva (ugye te már az elején elveszted a fonalat, de hivatalból csóválod a fejed, biztos, ami biztos), majd általában ő is belezavarodik, és tulajdonképpen már egyikőtök sem tudja követni az eseményeket, néztek egymásra és vártok valamilyen megoldást, ami nyilván számotokra előnyös. Súlyosbító körülményként néha megjelenik a dollár, esetleg az euró is, mint lehetséges pénznem, na, ez a biztos összeomlás, ezt már az elején föladtam. A helyiek ilyenkor isznak egy teát a nagy ijedtségre. Olyan ez az egész, mintha a forint mellett elméleti pénzegységként bevezetnénk otthon a kanyit, ami tízszeresét éri a forintnak, éppen ezért még ember nem látta. Aztán jönnének a nehézségek. Nincs egy fillérem sem. Forintban vagy kanyiban?”

 

„Megérkezünk, megáll a taxi, kérdezem, mennyi, mondja húsz. Mindketten tudjuk, hogy maximum öt, de ha valamilyen különös és mély szimpátia alapján azt mondjuk, hét, akkor neki ma fényesebben ragyognak a csillagok, én pedig hagytam magam csúnyán becsapni. De ez a húsz, ez nagyon meglepett. Az arckifejezéséből úgy tűnik, maga sem hisz túlságosan a dologban, de mit lehet tudni, megpróbálta. Nézünk egymás szemébe, várjuk, hátha történik valami, aztán ugyanabban a pillanatban egyszerre kezdünk el nevetni, a helyzeten, magunkon. Pedig nem is értjük egymás nyelvét, csak összehozott minket az élet ebben a taxiban, valahol Teheránban.”

 

„A dudálás helyi nyelvezete, megismerhetetlen jelentéstartalmai egészen lenyűgöznek, talán mert miszticizmusában valódi mélységeket véltem felfedezni. Egy-egy hosszabb-rövidebb hangjelzés egyszerre jelentheti, hogy vigyázz, mert jövök, menekülj, mert ma a piros kamionnal vagyok, félre emberek, nincs fékem, vagy ma nem vagyok kamionnal, mert szabadnapom van, már ne vigyázz, mert már elmentem, vagy fogok, vagy most nem megyek sehová. Jelenthet fenyegetést, kiszállok és a szakálladnál fogva rángatlak át a sivatagon, de ugyanazzal a jelzéssel jelentheti azt is, hogy salam alejkum, testvérem, de régen láttalak, ugyan, innánk már meg egy zamatos teát a sátramban. Tökmag is lesz. Ebben a labirintusban elbolyong az ember egy darabig, de egy idő után kedveszegetten ráébred, hogy objektív magyarázat nincs az általános dudálás jelenségére, olyan ez, mint a létezés, mélységes oka lehet talán, de nekünk csak annyi adatik meg, hogy konstatáljuk, mindez, abban a formában, ahogy érzékeljük, csak úgy önmagáért- van.”

 

„Ma még kevesen beszélnek idegen nyelvet errefelé, de már egyre többen tanulnak, és amit tudnak, igyekeznek is használni. Ez főként abban mutatkozik meg, hogy bármit, bármilyen helyzetben utánad kiabálnak az utcán, csak hogy kapcsolatba kerülhessenek veled, és megmutassák, amit tudnak. Megszokott a „Hello Mister!”, vagy a „How are you?”, ilyenkor persze gyakran ott bujkál a szemekben félsz, nehogy válaszoljon vagy visszakérdezzen, mert abból már egy szót nem értenék. Így aztán általában csak összemosolygunk, ennél érthetőbb és tisztább nyelv úgysem volt még a világon, és nem is lehet soha. Néha persze vannak különös megjegyzések is. Egyszer egy kislány mindenféleképpen mondani akart valamit, de nem jutott eszébe semmi, így aztán nekem szegezte bátortalanul, hogy „What is this”. Amolyan köszönésképpen, kifejezett és szándékolt kijelentő módban, nem vált választ, letette, én pedig, ha már így alakult, elfogadtam, hogy így van. A legaranyosabb talán egy kisfiú volt, egy fa alatt ült és átszellemülten magokat rágcsált a perzsa homokban. Ahogy elbandukoltam előtte szokás szerint két gondolat közé szorulva, ő váratlanul utánam kiáltott: „Hello Mister, I love you….”

 

 iran_kisfiu.jpg

utazás Irán Perzsia külső utak

süti beállítások módosítása