Mindig szerettem utazni. Számomra az utazás a megismerés és az önmegismerés egyik alapvető formáját, a tapasztalás, a hídépítés lehetőségét jelenti. A találkozást a hellyel, a másik emberrel, a közelebb lépést a másik kultúrához, valláshoz, a másik ember gondolkodásmódjához. Kulturális cserét, amelyben újraélem magamban a helyhez kapcsolódó élményeimet, emlékeimet, találkozom lényem azon részével, amely az adott hely, vallás, nyelv, kultúra, bőrszín minőségeit hordozza.

Sok esetben a hellyel való találkozás a múltammal való találkozás is egyben, eltölt egy különös, nehezen megfogható érzés, déja vu, mintha ezt már láttam volna, mintha itt már jártam volna, mintha valahol mélyen magamban én is egy lennék az itteniek közül.

Utaztam utazóként és utaztam turistaként. Azzal együtt, hogy a két minőséget ma már sok tekintetben nehéz szétválasztani, egészen más lelkület tartozott az előbbihez.

Utazóként mindenhol a világban otthon voltam. Úgy léptem oda az emberekhez és úgy fogadtak, mintha közülük való volnék, mintha mindig is köztük éltem volna, mindenfajta nyelvi, kulturális különbségek felett. Utazóként mindig akadt eszköz a találkozásra és a kapcsolódásra, ha más nem, a mosoly mint a hídteremtés legemberibb eszköze mindenféle falak és korlátok felett.

Az utazást mint a megismerés, a vallások és kultúrák közötti hídépítés egyik csodálatos formáját ebben az értelemben tudatosan először talán Iránban éltem meg. Korábban is sokat utaztam, de ott tudatosodott bennem a turizmus felszínessége és az utazás mélysége. Részt vettem a helyiek életében, közelebb léphettem az életmódjukhoz, gondolkodásukhoz, mindennapi gondjaikhoz, az őket körülvevő, számunkra nehezen beemelhető valósághoz. Ettem, amit ők ettek, ittam, amit ők ittak, ha szállodában aludtam, jó volt, ha a földön valamely perzsa faluban, úgy is jó volt. Szívélyesen és nyitottan fogadtak, teával, gyümölccsel kínáltak, megosztották velem, amijük volt. Tapasztaltam és tanultam a vendégszeretet helyi színeit és ízeit.

Később sokat olvastam a különböző vallásokban megjelenő, utazással összefüggő hagyományokról, a zarándoklatokról, a szufi utazókról, a vándordervisekről, akik az élettel, a természettel harmóniában önmaguk és a világ megismeréséért utaztak. Olvastam a barakáról, az áldott, képzelőerővel és vallásos érzülettel megélt utazásról, ahol az ember engedi vezetni magát, útjelzők mentén halad, jeltől jelig, nehezen leírható egységben önmagával, a természettel, a nem látható világokkal.

Bár mára az utazás a mi kultúránkban önkéntelenül is összekapcsolódik a turizmus minőségével, mégis belül dől el, hogy az ember az utazó vagy a turista lelkületével van-e jelen a maga útjárásaiban.

Az utazó utazása során belső változáson megy át, mélységében éli meg a látottakat, ad és kap és kicserél. Átadja a helynek, amit magából a helynek adni tartozik, és felveszi a helytől azt, amit a hely számára adni szeretne.

A barakában megélt utazás mindig belső utazás is egyben, nem ugyanaz az ember tér vissza, mint aki elindult.

Turistaként valahogy másként éltem meg az utazásaimat. Hidegebben, személytelenebbül, távolságtartással, a mindenkori idegenvezető feltartott esernyőjét követve. A nyugati világ turistagyárának feldolgozóüzemében találtam magam, medencepartokkal, életszerűtlen szállodákkal, szervezett programokkal, mesterségesen elválasztva az adott ország mindennapjaitól, az adott ország valóságától.

Sok élményben, szép utakban volt így részem, és mégis más volt így. Turistaként fizettünk és elvettünk, a pénzünkért kaptuk a tengerpartot, a napsütést, járt nekünk az élmény, a boldogság. Ezzel együtt mintha elvesztek volna a jelek, a személyesség, más jelentést kapott vendég, vendéglátó és vendéglátás.

A baraka lelkülete nem csak a távoli, nagy útjárásokon hatja át az embert. Bárhol megjelenik, ahol az ember a maga belső nyitottságában találkozik a hellyel, akár egy erdei sétán, egy városfelfedezésen, akár egy természetjáró túrán a hazai vidéken.

Ezt az élményt újra és újra egyfajta felhőn járásként éljük meg, elindulunk, és a semmiből egyszerre ott lesz a valami, a váratlan, az előre nem látható, a nem tervezettből formát ölt a hely, a találkozás, az élmény úgy, ahogyan azt az elején el sem gondolhattuk volna. 

Az így szerzett élmények sosem öncélúak. Mindig túlmutatnak önmagukon, az ember közelebb kerül általuk önmagához és a világhoz.

Mindig tudom, tudjuk, mikor találkozunk a baraka élményével. Ilyenkor egymásra nézünk és mosolygunk: ez az.