Mindig szerettem olvasni és írni, már gyerekkoromban is szívesen léptem be mindenféle belső szobákba, tapasztaltam a belső mozi, a képzelet erejét és színeit, és persze időnként ezek határait.

A belső írásra mint öngyógyító eszközre sok évvel ezelőtt találtam rá, egyszerre megjelent bennem a késztetés, hogy írjam le, amit a világban megéltem, jól, rosszul, vidáman vagy szomorúan, dühösen vagy reménykedéssel, mindegy, hogyan, csak engedjem, hogy a tapasztalat megjelenjen, gyógyuljon, majd már tudatosítva beemelhető esszenciává legyen.

Ilyenkor írni kezdtem. Sokat és önfeledten írtam, magam mögött hagytam a fizikai valóságot, egy időre megszűnt körülöttem tér és idő, jelen voltam, de másképp, láttam, érzékeltem és hallottam, de másképp. Nem volt bennem erőfeszítés, vagy diszharmónia, egyszerűen, a legtermészetesebb módon úsztam a láthatatlan belső árral.

Írás közben lépésről lépésre haladok a gondolatok és képek útján, beljebb és feljebb, miközben a hangsúly a külső történések, események rögzítése helyett önkéntelenül is a belső utakra kerül, arra, miként élem meg mindezt odabent, milyen változásokon megyek keresztül, hogyan alakul a belső látásom.

Ahogy teltek az évek, láttam mennyire fontos, hogy az ember kövesse, figyelje, kísérje önmagát az életúton, hogy legyen ideje, igénye a megállásra, az összegzésre, a tudatosításra, hogy találja meg ennek számára ideális formáját.

Esetemben ennek egyik meghatározó eszköze az írás lett, annak is egy sokkal inkább belső használatra, mint közzétételre szánt formája. A belső írás, ahogyan a zene és a művészet - mindenkié. Nemcsak az íróké, a tanultaké, a kiművelteké, hanem mindenkié, aki nyitottan és örömmel él ezzel az önmegismerési eszközzel.

A belső írás ebben az értelemben nem azért készül, hogy azt mások elolvassák, sokkal inkább támogató eszköze az ember belső lélekmunkájának. A belső írásban az ember szabad. Szabad az elvárásoktól, határidőktől, ítélettől és kritikától, szabad attól, mit gondol az olvasója, szeretik, vagy nem szeretik éppen a benne megjelenő felismerést, élményt, gondolatot. 

Az önkéntes szolgálattal, szociális területen, nemzetközi segélyezésben megélt tapasztalatok természetes módon vezettek korábbi életem újraértékeléséhez. Abban az időszakban nagyon sokat és  intenzíven írtam. Oldalak ezrei születtek a belső érési folyamatból, egy sajátos, önmagából következő belső logika szerint, mintegy spirálisan, újra és újra átélve, végigdolgozva, újraértékelve látványt, megélést, találkozásokat, döntéseket, saját magamat.

Egy mély, a változás mellett elkötelezett belső transzformációs munka kezdődött ekkor, ahol idővel azt is megtanultam, hogy a leírt mondatoknak résnyire mindig nyitva kell maradniuk, megengedve, hogy egy következő lépcsőfokon továbbírhassam, kiegészíthessem, vagy akár át is értékelhessem, amit korábban találtam.

A jövő évben tudatos leszek. Tudatosabb, mint tavaly. 

Bátor leszek és kreatív.

Lesz hitem. Elindulok. Akarom a változást.

Érdeklődő leszek. Nyitott. Tájékozódni fogok. Igyekszem mind többször közelebb lépni a másik emberhez, a másik nemzethez, a másik kultúrához.

Tanulok. Képzem magam. Képbe kerülök. Olyan dolgokat emelek be az életembe, amelyekkel korábban nem foglalkoztam.

Igyekszem mind többet megtudni önmagamról, a családomról, a nemzetemről, a társadalomról, amelyben élek.

Keresni fogom az önkifejezés változatos formáit. Alkotok.

Akarok jót tenni. Adakozni, megosztani, támogatandó, jó célokat keresni.

Keresni fogom a közöset, a közösséget, igyekszem kapcsolódni. Figyelek a szinkronicitásra, a bennem megjelenő intuícióra, ötletekre, megérzésekre.

Döntéseimben a magasrendűt és fényeset támogatom.

Igyekszem legjobb tudásom szerint harmóniára törekedni emberi kapcsolataimban.

Tudok igent, ha kell, nemet mondani. Amikor szükséges, határokat szabni.

Tudok kezet nyújtani és elfogadni a felém nyújtott kezet.

Azon leszek, hogy lehessen rám számítani.

Nyitni az emberek felé. Elmondani, amit eddig magamban tartottam, meglepetéssel készülni, megfőzni a kedvencét, felköszönteni, megajándékozni, gondolni rá, együtt érezni vele, mellette állni bajban, nehézségben, fájdalomban.

Jövőre azon leszek, hogy felderítsem és bátorítsam, gyógyítsam lehetőségeim és képességeim szerint. Azon leszek, hogy több időm legyen meghallgatni, megölelni, vigasztalni.

Figyelni rá.

Az újévben igyekszem több időt tölteni nálam fiatalabbakkal és idősebbekkel. Tanulni tőlük.

Azon leszek, hogy tudjam megint és újra gyerekszemmel látni a világot, rácsodálkozni és érdeklődni, mind többször megélni és nem felejteni, hogy a világ, az élet érdekes.

A jövő évben szeretnék a tavalyinál kedvesebben és előzékenyebben, több együttléttel, beszélgetéssel és találkozással jelen lenni.

Több időt találni arra, hogy segítsek ott, ahol szükség lehet rám, találkozni elesettekkel, fogyatékkal élőkkel, tanulni arról, hogyan élnek, milyen problémáik vannak.

Mindig végiggondolni, kinek lehet szüksége rá, ha nekem már nincsen.

Mélyíteni a részvétet, mélyíteni az odafordulás erejét.

Segíteni a fiatalokat az önkéntesség kultúrájának megtapasztalásában, abban, hogy akarjanak és tudjanak önmagukon túlmutató, tiszta célokért tenni.

Segíteni őket és magunkat abban, hogy mind tudatosabban vegyünk részt a mindennapokban, az emberlétünkben, a természettel, a bolygóval való együttélésünkben.

Tenni a természetért, a fákért, a növényekért, az állatokért.

Utakat találni a mindennapokban, hogy csökkentsük a környezeti terhelést, takarékoskodni az energiával, a vízzel, kevesebb papírt fogyasztani, ha nem szükséges, lekapcsolni a villanyt, letekerni egy fokkal, kihúzni, ha nem használjuk.

Jövőre igyekszem még tudatosabban figyelni a részletekre, a kis dolgok világára.

Arra, hogy mit veszünk és kitől, hogy legyen nálunk bevásárlószatyor, hogy ne töltsek bele több vizet, mint amennyire szükségem van. Hogy gyűjtsem szelektíven, használjam a saját bögrémet, ha tehetem, szálljak ki az autóból, töltsek mind több időt a természetben, mozogjak többet és kapcsoljam ki végre, mert elválaszt a másiktól és elválaszt önmagamtól.

Még tudatosabban figyelni arra, hogy tudjam elengedni a régit és fogadni az újat.

Keresni. Kérdezni. Mögé látni. Kételkedni. Ellenőrizetlenül nem elfogadni.

Törekedni fogok arra, hogy mind több magasrendű minőséget tapasztaljak. Nézzek körül. Lássam meg a lehetőséget, ha kapu nyílik, lépjek be rajta.

Ne gondoljam, hogy mások miatt van. Ne gondoljam, hogy a világ dolgai másokon múlnak.

Ne gondoljam, hogy egyedül vagyok.

Az újévben is emlékezzek, meglehet, mindez nem több mint csepp a tengerben, de az a tenger ezektől a cseppektől lesz tengerré.

Tegyem a dolgom és bízzak a jó szelekben.

Mit mondana, ha most egyszerre elénk lépne?

Este, a fa előtt.

Imádkozz? Örülj? Ünnepelj? Szeress? Pihenj?

Ne csüggedj? Tartsd magad?

Lépj elő és mondd? Kiabálj? Várd ki az időd, a változás úgyis mindent beteljesít?

Azt mondaná, magaddal kezdd, minden onnan indul?

Mit mondana, mire biztatna, mitől óvna?

Azt biztosan mondaná, hogy legyen hozzá közünk.

Az életünkhöz, a szeretteink életéhez, az emberiség, a világ sorsához. Elvégre miénk is ez a világ, magunk is teremtjük.

Biztosan sok mindenre emlékeztetne.

Emlékeztetne, mi mindenről döntünk.

Emlékeztetne, hogy mi döntünk a gondolatainkról, a szavainkról és a tetteinkről Mi döntjük el, félünk-e vagy szeretünk, mi döntjük el, hiszünk-e az adottság mögött rejlő lehetőségben.

Mi döntünk a színekről. Mi döntjük el, milyen alapgondolattal élünk.

Mi döntjük el, részt veszünk-e, és mi döntünk arról, mikor mondunk nemet. Mi döntjük el, elfogadjuk-e a pénzt, és mi döntjük el, milyen áron akarunk érvényesülni. Mi döntjük el, hova, kihez csatlakozunk, milyen embernek, szándéknak, gondolatnak adjuk át magunkat.

Mi döntünk a szándékainkról. Mi döntünk a hitünkről. Mi döntjük el, meg tudjuk-e különböztetni a feketét a fehértől, az igazságot a hazugságtól.

Mi döntjük el, kinek tekintjük magunkat és kinek a másikat. Mi döntjük el, falakban gondolkozunk, vagy meglátjuk a falak helyett építhető hidak lehetőségét.

Mi döntünk a mosolyunkról.

Mi döntjük el, hogyan gondolkozunk a másik emberről, a másik nemzetről, a másik bőrszínről, a másik vallásról, a másik kultúráról.

Mi döntjük el, kinyújtott kézzel állunk-e a világ előtt.

Mi döntjük el, vállaljuk-e a felelősséget a gondolatainkért, szavainkért és tetteinkért. Mi döntjük el, mit engedünk be a külvilágból, mit engedünk megfoganni magunkban.

Mi döntjük el, öntudatlanul sodródunk, vagy tudatos alkotóként veszünk részt az életünkben. Mi döntjük el, mi kerül ki a kezünk alól, hozzáteszünk-e a világhoz, vagy csak elvenni akarunk belőle.

Mi döntjük el, bekapcsoljuk-e, meghallgatjuk-e, elhisszük-e. Mi döntjük el, mivel töltjük az időt, mi döntjük el, kivel töltjük az időt.

Mi döntjük el, jó-e velünk lenni.

Mi döntjük el, meglátjuk és megéljük-e, hogy egyszerre vagyunk jelen egyénként, egy család részeként, egy nemzet részeként, az emberiség és az Egész részeként. Mi döntjük el, meglátjuk és megéljük-e, hogy egyszerre vagyunk test, lélek és szellem. Nem vagy-vagy, hanem így, egyben. És.

Mi döntjük el, tudatosan dolgozunk-e önmagunk és a világ megismerésén. Mi döntjük el, felismerjük-e a kor feladatait, képesek vagyunk-e a múlt fölé emelkedni.

Mit mondana, ha egyszerre elénk lépne a fa előtt?

Biztosan emlékeztetne.

Emlékeztetne arra, hogy nem véletlenül vagyunk itt. Hogy szükség van ránk. Hogy higgyünk a jövőben, a jövő alakításának lehetőségében. Higgyünk abban, hogy adhatunk, gyógyíthatunk, tehetünk az élővilágért, a Földért, a természetért, az emberiségért, egymásért, magunkért.

Higgyünk abban, hogy bárhogy legyen, ami jön, mindenképpen szebb és boldogabb lesz annál, mint ami most van.

Higgyük, hogy ami van, annak nem kell úgy lennie. Higgyük, hogy ha mi egyénként változunk, a világunk is változni fog. Higgyük, hogy van kiút, hogy van szebb holnap, hogy vannak eszközök.

Emlékezzünk arra, hogy a világ változik, a színpad változik, a szereplők változnak.

Tartsuk magunkat, mert amikor a szín változik, oda magunkkal azt visszük, amivel ebben a színben jelen voltunk. Velünk jön a kitartó, az állhatatos, a szelíd, de velünk jön az áruló, a megalkuvó és a gyáva is. A következő színben is lesz tükör.

Emlékezzünk, hogy sokaknak van szüksége ránk.

Tudjuk, a nagy dolgok rendszerint úgy kezdődnek, hogy egy ember elindul.

Emlékezzünk, hogy minden mindennel összefügg.

Emlékezzünk, hogy bennünk az Egész és mi az Egész részei vagyunk.

Mit mondana ma, ha egyszerre elénk lépne a fa előtt?

Azt biztosan mondaná, hogy minden pillanatban emlékezzünk, van hozzá közünk.

Mostanra fullasztóvá lett a hőség, ezt azóta mondom, amióta Iránban vagyok, de most tényleg, a helyiek szerint így augusztus elejétől jön az igazi, a datolyaérlelő meleg, ilyenkor aszalódik mézédesre a datolya bánatában, ők könnyen örülnek ennek az időnek, ebből élnek, mondják, ha van Bamban negyven datolyafád, életed végéig nem kell dolgoznod.

Erre fölkapom a fejem, mondom hol az a sor, azonnal beállok, aztán elfáradok a gondolattól, odakint majd ötven fok, bensőmben tizennéggyel kevesebb, vagy ki, vagy be, élet a világok között, tompa nyomás a tarkón, éget a nap, ideje indulni, vakít a fény, húsomba hatol a hőség, már az utcán vagyok, dehogy utcán, kietlen, sivár, sivatagi földúton, sehol egy fa, vagy árnyék, még a saját árnyékom sem látszik- itt vagyok-e egyáltalán?

A nap csak tűz, the sun is only fire, súlya van a melegnek, fedetlen fejjel, vagyis fővel, fő a fő, forrásban a víz, leszegett fejjel tekintek az égre - biztos, hogy nekem éppen itt van dolgom?

Menni kell, már csak egy lépés a következő lépésig, mindig csak a következő lépést kell kibírni, menetel a testem, én meg valahol önmagam felett járok, tompán kavarognak bennem a színek, barna a sivatag, kék a gondolat, tompán izzó sárga fáradtság, valahogy minden együtt dobog bennem, a volt, a van, a lesz, időtlen a hőség, mindegy mi volt, az is, mi lesz, most csak a van van, az élet kulcsa.

Benyitok ide, benyitok oda, megélem ezt, megélem azt, a világ mint elvarázsolt kastély, trónján a tekintély, aki mindig jobban tudja, mi jó nekem, mint én magam, hogy szavát ne felejtse, trónját ne veszítse. Járt volna az élethez használati utasítás, már belépéskor, valahogy nálam ez elmaradt, most próbálhatok ki mindent élőben, egyenes adásban, de legalább felirat lenne a mindenkori ajtón, ki itt belépsz, hagyj fel, vagy adj fel, vagy bármi, csak valami útmutató mutatóba, elég lenne annyi, hogy ez az, ő az, vagy, hogy ő biztosan nem.

Ha egyszer rátalálok ajtóra, kulcsra, jelet teszek rájuk, könnyebb lesz így az utánam jövőknek.

Megyek az utamon, itt-ott pálmák, tevék és homok, ameddig a szem ellát, fullasztó a hőség, fél szemmel önmagamat nézem, vonszolom a testem mint súlyos keresztet, a városban, amerre nézek, összedőlt házak, romok, porrá lett életek, légiósként a sivatagban, ki ide menekült, testemről közben ömlik a víz, én meg, anyagon túl, mint kaján öregúr ott fent a páholyban, elnézem magam - nem lennék most a helyemben.

Mondjak igent, mondom magamnak, ha már itt vagyok, az igen a feloldódás, az elfogadás, híd ott, hol addig fal állt, bár ki tudja, minden egy, élet igenek és nemek felett, csak úgy, szívből és nyugodtan, dönteni, de hogyan, állni a rengetegben széttárt karokkal - mit akarsz, világ, miért akarsz mindig valamit?

Érdekek mentén létezel, elvársz és megítélsz, azt mondod, szabadságot adsz, miközben magad sem vagy szabad, csak gondold meg, ki vagy és ki lehetnél, ha mernél, érdekek, kényelem, arcok és maszkok felett, ön dönt, újra és újra, és hogy ki az ember, talán a döntése, az ajtó, amin benyit, amelynek színe csak odabent derül ki, fehér vagy fekete, sokszor egyik sem, vagy mindkettő.

Csupa azt hiszem, azt hiszem, jó döntés volt, azt hiszem, jó vagyok, azt hiszem, szeretek, azt hiszem, adok, azt hiszem, boldog vagyok, és akkor körbenézünk és kérdezünk - szerinted jó vagyok, elég vagyok, értékes vagyok?

A világ unottan ránk néz, talán mond valamit, de inkább magáról beszélne, nem rosszból, csak ha már összejöttünk, hadd mondja ő előbb.

Beszélünk vagy beszélgetünk, elbeszélünk vagy elbeszélgetünk, végtére is annyi éven át jóban-rosszban, kapcsolatban, házasságban, elbeszélem neked, mit érzek, elbeszélem neked melletted, te pedig elbeszéled nekem mellettem, aztán majd találkozunk legközelebb is, könnyebb így együtt.

A hőségben van valami kortalan, megremeg a levegő, hónapok óta nem esett, a gyerekek felhőt csak képekről, amúgy meg, mi az, hogy felnőtté lenni, hát nem így voltam én gyerekként is annak idején, gondolatok közt jártam az utat, tettem egyik lábam a másik elé, néhány cipőmérettel fiatalabban.

Dehogy van a léleknek kora, mindenki érzi ezt, a lélek az időnél titkosabb minőség, kilélek, belélek, és újra ki, és újra be.

És valóban, sokszor érzem úgy, hogy most ez az énem az állandóm egy pár évre, a velejáróm, igyekszem vigyázni rá, persze nem mindig volt ez így, égett az a gyertya mindkét végén, ha már, de szerencse, hogy most, néhány szürke ajtóval gazdagabban, itt vagyok neki-magamnak, útmutatónak, mintegy kezemben a bottal, amit aztán már csak követni kell.

Járjam a nyugati utat és érteni akarjak, vagy a keletit és igyekezzek kiüresedni? 

Mi dolgom keleten, kérdezem nyugaton, mi dolgom nyugaton, kérdezem keleten.

Őrület ez a meleg, itt a perzsa sivatagban, negyvenöt fok árnyékban, a szám tíz perce nem nyílik, úgy kell széthúzni mint valami tépőzárat, szájtépőzár, jönnek a gondolatok, újra és újra, nem tudom, mi honnan, nem tudom, mi miért, itt a kérlelhetetlen perzsa nap alatt, az ember és az ő örök belső útkeresése, lám, mi új dolog lenne a nap alatt, különösen egy nap alatt, kérek két naposcsibét és egy árnyékosat, ez utóbbit csak dacból, a hőség miatt.

Egy szem datolyát veszek magamhoz ugyanitt, Bamban terem a világ legfinomabb datolyája, ezt most mondták meg a perzsák a világnak.

Közben ránézek a hegyekre ott a háttérben, mennyit dolgozhattak az angyalok ezen a Földön, hogy ilyen gyönyörű tájat teremtettek, sivatag, tűző nap, mélykék ég, körben ezek a csodálatos, halványvörös hegyek, állhattak hosszan mint festő a vászon előtt, oda még egy kis kéket, nem gondolja, kolléga úr, hogy az a hegyvonulat, talán egy kicsit följebb a tetejét. Talán meséltem önnek, egyszer dolgoztam egy erdei tájon, oly szépségesre sikeredett, hogy meg is könnyeztem, micsoda kép, boldogan könnyező angyal, nézzétek, ezt én alkottam, szegény, ha most ránéz egy esőerdőre, mit gondolhat, mit tettünk a fákkal?

És mit tettünk a folyókkal és a tengerekkel, mert a víznek, ha valahol értéke van, akkor a világnak efféle tájain, élet-halál kérdése, hogy vízhez jusson az ember, a víz itt, ahol alig van belőle, talán éppen ezért a gazdagság jele, aki megtehette egykoron, szökőkutat vagy csobogót épített a köznép csodálatára, egyenesen a palotakertbe, szegények meg csak nézték, az úr, az aga annyit iszik, amennyit akar, még fürdik is talán, de ebben biztosak már nem lehettek, a víz, az életet adó, ami itt hónapok óta egy csepp sem esett.

Lassan-lassan megérkezni látszom, véget ér az út, illetve dehogyis, most kezdődik, vagy hogy mondjam, mindig is járom, akkor is, ha nem tudok róla, na jó, leülök egy hűvös sarokba, kérek egy erős teát kockacukorral, becsukom a szemem, és arra gondolok, kivel is beszélgettem én ezidáig, ezen a kietlen és napszítta perzsa félúton.

Emlékszem, egyszerre minden megváltozott. Talán nem is az emberek, a dolgok, a világ önmagukban, hanem sokkal inkább én magam. Mintha idővel a hegynek más pontjáról láttam volna ugyanazt a tájat, emlékszem, egyszerre minden annyira másnak tűnt. Mások lettek a színek, az arányok, a mélységek, a célok, igen, ahogy így utólag visszagondolok, egyszerre egészen átlényegültek bennem az élet dolgai.

Azt éreztem, újra kell fogalmaznom önmagamat és az életemet mindazok után, amit átéltem, késztetést éreztem, hogy nézzek hátra, és mondjam ki, így milyennek látom az életet. Hogy mi a béke, a szeretet, a jólét, a család, a szerelem, a barátság, a fejlődés, a segítség, az ország, a világ, mintha azt kérte volna tőlem ott és akkor az élet, hogy nézzem meg még egyszer, mi fontos és mi nem, hogy döntsem el, mit tartok meg a múltamból, és mit engedek el. Nem is tudom, úgy éreztem, mintha egyszerre elült volna a zaj köröttem, nem volt tér és idő, csönd lett és én egymagam maradtam. Tudtam, itt és most csak és egyedül én dönthetem el, merre tovább.

Auf dem Kreuzweg steht man immer allein. Az ember egyedül áll a maga keresztútjain.

Magamról írtam könyvet a világról. Könyvet, amely egyszerre volt ok és következmény. Ahogy a földrengés is az volt, ahogy a szökőár is az volt, ahogy a szerelem is az volt, ahogy a háború is az volt, ahogy a válás is az volt, ahogy az életem is az volt. Jött valahonnan és tartott valami felé. Azt hiszem, ezt a könyvet már sokkal korábban meg kellett volna írnom. Vagy legalábbis végiggondolnom. Ezt a könyvet korábbi életem, tanáréveim, szerelmeim és csalódásaim, utazásaim, magyarországi és külföldi humanitárius munkám, aluljárók, hajléktalanszállók, Koszovó, Vietnam, Kambodzsa, Irán, és Srí Lanka után írtam, pontosan úgy, ahogy bárki más is leírhatná a maga életútjának felismeréseit.

Az én utam a segítségnyújtáson, természeti katasztrófákon, a szegénységgel, szenvedéssel és nélkülözéssel való találkozáson keresztül vezetett. A saját szememmel láthattam, hogyan, milyen körülmények között él, tengődik ma a Föld másik fele. Láttam és megéltem, hogy minden mindennel összefügg a Földön, gazdagság és szegénység, felmelegedés és természeti katasztrófa, gazdasági érdekek és háborúk, hogy ezek a minőségek nem csak úgy, önmagukban állnak, nem az ő problémájuk, hanem a miénk is, hogy egy hajóban ülünk, emberként együtt lakjuk be, vagy le ezt a bolygót.

Egy hajóban ülünk a hajléktalannal és a rászorulóval, a menekülttel és a kitaszítottal, egy hajóban ülünk az árva gyerekkel és a fogyatékossal, a másik bőrszínűvel és a másik vallásúval. A Föld és az emberiség olyan fejlődési szakaszba lépett, ahol az egymásra utaltság minden korábbinál nyilvánvalóbban érezhető és tapintható, és amelyben a közös problémákra közös válaszokat kell találni, a falak itt már semmit sem érnek.

Amit találtam, az számomra egy belső világváltással ért fel.

Odamentem és segíteni akartam, mert úgy éreztem, ezt kell tennem. Szerveztem, kiabáltam, akartam, a külvilág felé éltem. Aztán a dolgok egyszerre egészen más irányt vettek. Bizonyára a könnyek miatt is, a fájdalom miatt is, a szenvedés miatt is. Nem is tudom, hogy mondjam, egyszerre a legnagyobb rohanás és zűrzavar után a szoba csöndjében találtam magam, egy gyertya lángja előtt. És ahogy az életemre gondoltam ott és akkor, abban a csöndben, a dolgok mögött egyszerre ott találtam önmagam. Úgy éreztem, a világnak legtöbbet most azzal segítek, ha egy időre becsukom a szemem.

Mintha az élet dolgai egyszerre szembesítettek volna a magam addigi logikájának hiábavalóságával. Azzal, hogy mit ér a beszéd, a felszíni kezelés, hogy mit adhat egy ételcsomag annak, akinek percek alatt mindene elveszett a földrengésben, árvízben, szökőárban vagy valamely, ember okozta, ostoba háborúban. Hogy mit ér a segítségünk akkor, amikor a világon az egyik tragédia a másikat követi, amikor nincs béke sem gondolatban, sem szóban, sem tettben, amikor száz éveket lépünk vissza gondolkodásban, amikor az ember elrohan saját felelőssége és lehetőségei mellett, amikor csak arra nem marad idő és erő, hogy a lényegen dolgozzunk és változtassunk. Hogy mit ér a segítség akkor, amikor a másik ember azt mondja, úgysem, hogy ez így túl összetett, egyébként is csak az érme egyik oldala, lehetetlen és értelmetlen, hogy mindenki magának köszönheti, hogy ez nem a mi dolgunk, hogy maradjanak ott, ahol vannak, közünk hozzájuk nincsen, hogy az ember túl kicsi ahhoz, hogy a nagyvilág dolgait megváltoztassa.

Mentem, igyekeztem, segítettem, ahogy tudtam, ebben az életszakaszban ezt kellett megtapasztalnom. Sokat utaztam, a világ legkülönbözőbb kultúráiban jártam. Humanitárius programot vezetve hosszabb időt töltöttem Iránban és Srí Lankán, tapasztaltam az önkéntesség kultúráját aluljáróban és hajléktalanszállón, fogyatékkal élők és idősek között, jártam aknamezőn és árvaházakban, álltam idős emberek és haldoklók betegágyánál, segítettem menekülteknek és napokat töltöttem műtétei után egy arab kisfiúval, akinek mindkét kezét szétroncsolta egy Bagdadban felrobbant bomba. Újra és újra gyerekek között találtam magam, hol ebben, hol abban az országban, hol ebben, hol abban a kultúrában, nyelvek, bőrszínek és vallások felett. Tanultam tisztelni a segítők munkáját, tanultam együtt érezni a nehéz sorsúval, a bajba jutottal, a szenvedővel.

Ott és akkor azonban, azokat az éveket követően, a szoba csöndjében, a gyertyaláng előtt ülve valahogy egészen más összefüggésben merültek fel bennem addigi életem tapasztalatai. Mintha a dolgok felidézése, megérteni akarása, a nagy, világváltoztató remények és hevület után akkorra már sokkal inkább azt kerestem volna, ami számomra a dolgokból következett, azt az esszenciát, ami a magam életére mindezekből átemelhető és tudatosítható volt.

A tapasztalat ott és akkor első lépésként csönddé lett bennem.

Szembenézéssé.

Talán, mert nagyon is eleven volt még bennem a kép, ahogy ott állok összedőlt életek között, ahogy döbbenten nézem a nyomort, a fájdalmat, ahogy segítenék és adnék, ahogy mondanám az embernek, az országnak, a világnak, hogy változtatni kell, hogy van remény, hogy menjünk, hogy csináljuk, és közben érzem, mindez hiábavaló, az emberiség nagy kérdései meghaladják azt a hatókört, amit egy ember azon lényegében változtatni képes. Ruhát és vizet vittünk oda, ahol meghalt a szülő, a gyerek, odalett az otthon, a vagyon, egész életek munkája.

A világ figyelt, hitt és kételkedett. Sokan kérdezték tőlünk, miért tesszük, hogy mi értelme van, hogy mit érünk az élelemmel, vízzel, sátorral, nem több az, mint csepp a tengerben. Próbáltam elmondani, amit gondoltam, előbb hangosan, majd egyre halkabban, aztán leültem egy csöndes sarokba, és gyertyát gyújtottam. 

A csöndet és a gyertyalángot választottam a kamerák, és a még nagyobb humanitárius programok helyett. Talán, mert láttam, túl hangos ahhoz a világ, hogy együtt kiabáljak vele.

Hazajöttem Srí Lankáról, egy időre feladtam a munkámat, és írni kezdtem. A dolgok mögötti mélységet kerestem. Az okokat, és azt, ami számomra az okokból következett. Hogy mit tehetnék valójában önmagamért és a világért. Nem a felszínen, hanem mélységében.

Egyszerre minden annyira zavarosnak tűnt, egybefolyt értelmes és értelmetlen, lehetséges és lehetetlen, ember és világ, fény és árnyék, jó és rossz, könnyek és mosoly. Mintha minden egyszerre lett volna jelen a csöndes szobában. Valahogy arra vártak a dolgokban kavargó minőségek, hogy néven nevezzem és szétválasszam őket.

Ahogy életem dolgain gondolkoztam, azt kellett látnom, hogy semmi sem állt csak úgy, önmagában a világban. A legnagyobb kínok között ott találtam a nevetést, a vigaszt, a humort, a hitet, a fényt, a szeretetet, a fényben az árnyék, az árnyékban a fény lehetőségét. Ott találtam a jót a rosszban, a rosszat a jóban, az embert a világban, a világot az emberben, a férfit a nőben, a nőt a férfiban. A dolgok egyszerre voltak önmaguk, és hordozták a lehetőségét annak, amivé az emberi szándékkal lehettek.

Egyszerre a jó szerepében találtam magam. A segítőében. Srí Lankán egymás után készültek rólam a tévéfelvételek, helyi, magyar, ausztrál és amerikai filmek, ahol a segítségről kérdeztek, kerestek és hívtak, rádióinterjúk, tévéstúdiók, soha annyi pénzfelajánlás Magyarországon humanitárius célra nem érkezett mint a szökőár után. És ezzel együtt jöttek a kételyek és a kérdések is, mennyiből, és mennyiért, mennyit ér a segítség, és miért külföldön, mikor itthon is annyi a szenvedő, és hogy mit számít egy árva gyereknek, ha kap egy csomagot, és hogy ki segít többet, jobban, gyorsabban és hangosabban. 

Próbáltam elmondani, hogy nem erről van szó, hogy nem ez a lényeg. Hogy az a tudatosság a lényeg, amelyben mind több ember indul el és tesz hozzá a világhoz a maga módján, tisztábban és tudatosabban, hogy mind több ember érezze magáénak a feladatot, hogy a maga lehetőségei és képességei szerint gyógyítsa az emberiséget, a természetet és a Földet, legyen szó művészetről, oktatásról, természetvédelemről, kutatásról, földművelésről, állatmentésről, gyógyításról, vagy igen, akár az adakozásról mint gyógyító erőről és szándékról, amit útjára indítunk a Föld másik felére egy általunk sosem látott kislánynak egy kambodzsai árvaházba. 

Minek van értelme az emberlétben, ha nem az önmagunkon túlmutató, tiszta, segítő szándéknak?

És közben rendre tapasztalnom kellett, hogy a világ túl hangos ahhoz, hogy kérdései és kételyei mellett a válaszokat is meghallja.

Hátraléptem, gyertyát gyújtottam és írni kezdtem.