Utak, ahol jártam - Tisch Ferenc írásai


2018\12\19

Tengerparton

Ülünk a lidó homokjában Ilivel, fogadjuk a tenger végtelen hullámait.

Azúrkék ég, napsárga pont.

Felhőtlen napok az olasz vidéken.

Áldás.

A helyi busz, amivel a partra érkeztünk, tömve volt fekete bevándorlókkal.

A tengeri levegő szabaddá tesz, csodás érzés, amikor eltölti a tüdőt.

A homokban felbukkan egy kis rák.

Merünk-e örülni az életnek?

Egy árus papírsárkányokat enged az égre.

Ő is velünk utazott a buszon.

Láttuk, amikor megkapta az aznapi pénzét, és az árut, amit ma el kell adnia.

A nap és a sós víz, milyen más így az ember bőre.

Hét közben kevesebben jönnek, a hétvégén tele a strand.

Mi lehet az otthoniakkal?

Bárcsak ők is itt lennének.

Jó, hogy reggel a sütemények mellé sósat is kértünk.

Holnap Ferrara.

Ezek az emberek kilométereket gyalogolnak reggeltől estig a homokban, beöltözve, tűző napon, áruval a hátukon.

A vízben szabadok vagyunk, a vízben újjászületünk.

Mi lesz azokkal, akik elsüllyednek a lélekvesztőkkel?

Ugyanaz a tenger.

Ugyanaz a víz.

Könnyektől a só.

Merünk-e örülni az életnek?

Ujjaink között pereg a homok.

Olyan jó együtt.

Mennyi hang.

Hol ez, hol az a hang tűnik elő, és mutatja meg a maga történetét.

A háttérben csendben morajlik a tenger.

Mint valami különös koncerten.

Prego, prego, prego, lepedő, sárkány, napszemüveg, arcfestés, prego, csak valamit, prego.

Mi lesz így a Föld másik felével?

Annyira jó itt, maradjunk még.

Kilépünk az időből, csak nézzük a sirályokat, a gyerekeket, az épülő homokvárakat.

Dolce vita.

A kezekben naptej, napolaj villan, mi lesz így a vízzel?

A dolce velünk jött, a vita otthon maradt.

Most csak a van van.

A magunk mögött hagyott mindennapok.

A közös felfedezés öröme.

Találkozás a hellyel, egymással, önmagunkkal.

Másképpen. Pihentebben, teljesebben, szabadabban.

Nyitottan ízekre, színekre, hangokra, illatokra.

A részletekre.

A látványra.

A kékre.

Mennyi árnyalata van a kéknek!

Tudunk-e még örülni az életnek?

Merünk-e még örülni az életnek?

Lehet-e még örülni az életnek?

 dolce_vita.JPG

 

utazás Olaszország külső utak

2018\12\13

Sorsok

Emlékszem, egyszer Srí Lankán egy árvaházi látogatást követően beültünk a kisbuszba, és hazaindultunk.

Már úton voltunk, amikor egyszerre a leghátsó ülések alól halk köhögést hallottam, majd még egyet. Kértem a sofőrt, hogy álljon meg. Tízévesforma kisfiú kuporgott az ülés alatt. Piszkos ruhában volt, mezítláb. Sírt. Félt. Menekülni akart. Haza akart menni. De nem volt haza. Neki az árvaház volt az otthona. Vissza kellett vinnünk.

Az árvaházban azt mondták, ötödször próbál elszökni. Tudtam, hogy gondját viselik, vigyáznak rá, de a szülei helyett szülei nem lehetnek.

Álltam az árvaház udvarán, kétségek között, tehetetlenül. Nem tudtam, mit tegyek. Nem az én sorsom volt, és mégis úgy éreztem, közöm van hozzá.

Indulnunk kellett.

Az autóban még sokáig előttem volt a kisfiú szeme, arca, az a kétségbeesett tekintet, amellyel a világtól segítséget, enyhet, kiutat remélt. Néztem a tájat, és közben arra gondoltam, mit kezdhetnék a másik ember, a másik nemzet, a világ sorsával.

Mire elég, amit tudok, amit tehetek, amit adhatok?

Tudhatok-e valaha is annyit, hogy levegyem a másik ember sorsterheit?

arvahaz_1.jpg

segélyezés árvaház Srí Lanka külső utak

2018\12\11

Saját szememmel Perzsiáról 2.

„Bazárba lépve aktiválom számolatlan arab-perzsa életeim válogatott tapasztalatait. Bármit mond, az drága, az előbb olcsóbban láttam, különben is lenni magyarisztáni, nem gazdag japán vagy amerikai, ennyi pénzt még életemben nem láttam, ez most komoly vagy valami helyi tréfa, esetleg, ha és amennyiben, ha ideadja azt is, akkor nehéz szívvel, de ki tudom fizetni a felét. Már a felének. Ilyenkor persze hivatalból felháborodik, ezt hivatalból nem értem, csak jót akartam, mégiscsak egymásra lennénk utalva, mindkettőnk felett ott lebegnek a bazár farkastörvényei, mire jó adag váddal, széles karmozdulatokkal kísért tirádákban kapom meg, hogy nekem csak a pénz számít, miközben ő bérből és fizetésből fél, itt közbevetem, mintha neki nem csak az számítana két tukmálás között, majd ellentámadok, a pénz mellett még annyi más fontos dolog van a világon, egyébként is tudtam, hogy egy mammonimádó multimilliomos olajsejkkel kerültem össze, tuti, hogy öt Mercedes áll a bazár előtt, úgyhogy bizonyosan no more mani, igen, ez a vége, már a végének, na jó, ennyivel többet még tudok adni, ugye jó így, na jó, na jó, vegyek hármat, kettőt kapok, vagy négyet háromért, vagy akkor, ha ezt is viszem, akkor azt kivonja belőle, ha megszorozzuk hárommal, akkor legyen gyök kettő, csak most, csak nekünk, mondjuk úgy, a személyes és a kulturális szimpátia miatt egyszerre, na, ugye, mondta, hogy jó lesz így, érezte a szikrát, már az első pillanattól kezdve, Magyarisztán lenni nagyon szép hely, Puskás, na, ugye, hogy megmondta, megérezte, a hatodik érzék, mibe csomagolhatja, ennyire már rég örült találkozásnak, persze mi is köszönjük, legközelebb is ide jövünk, mi is  egy úriembert ismertünk meg önben, igen tisztelt bazáros úr.”

 

„A bazárban bármi és annak az ellenkezője is felbukkanhat, valahogy úgy, ahogyan a Hezar-o-yek sháb, az Ezeregyéjszaka meséiben. Az egyik legváratlanabb élményem egy sportcipő volt, szürke színű. Egy kirakatban várta gyanútlan áldozatát. Az oldalán nagy, fekete betűk. Sony.”

 

„Ha Irán, akkor Paykan. Ez az autó nem ismer lehetetlent. Zsiguli tüdő, Trabant szív, Skoda agy, Dacia féltengely. Elnyűhetetlen brit technológia az 50-es évekből. Bárhova elvisz, és bármivel visszajöhetsz. Már a nevéből is ez következik. Nyíl. Ha kilövöd, ott marad. Ha szerencséd van, extra szolgáltatásként hazahoz. A fogyasztása megbízható 13 liter, ez fölmehet bármeddig, lejjebb viszont gyárilag képtelen rá. Így van beállítva, hogy fogyjon a kőolaj. Persze ez itt senkit nem foglalkoztat különösebben, érthető módon, a 30-40 forintos benzinárak mellett. Ebből a kocsiból milliónyi járja Irán útjait, a taxik nagy része is ilyen márkájú, a legkülönbözőbb évjáratúak, a legóvatosabb tippek is jóval harminc év fölöttre szólnak. Műszaki állapotukkal nem vagyok hajlandó foglalkozni. Ha így tennék, valószínűleg nem ülnék soha többet Paykanba, várhatnék jobb autóra, vagy poroszkálhatnék át a sivatagon, barna, utcai cipőben. Akkor inkább a Nyíl, legfeljebb akkor szólok, ha, amint azt rendszeresen gyakorolják errefelé, járó motorú autóba tankolna a mindenkori sofőr, amelyben speciel én közben benne ülők. Nem annyira komfortos ilyenkor az autó belülről, bár meg kell mondjam, egyébként nagyon igényes belső terekkel találkoztam már, sok szélvédő mögé kerül fekete szőrmecsík a tűző nap ellen, nem ritkák a kifejezetten szép üléshuzatok, belső kárpitok sem. Persze mindez semmit nem változtat a tényen, hogy a kocsi akármikor és bármiért megállhat út közben. De ezzel is, mint minden egyéb hétköznapi dologgal ebben az országban, valahogy együtt lehet élni. A nem hétköznapi dolgokon pedig igazság szerint nem nagyon érdemes gondolkozni. Talán azért, mert azok tényleg nem hétköznapi dolgok.”

 

„Rendes havi raportomon ülök a titkosszolgálat irodájában. A szemben ülő tisztnek mindenki gyanús, én vagyok valószínűleg ebben a pillanatban a leggyanúsabb. Szolidan vallat, hol jártam, mit csináltam, kivel találkoztam. A tét, hogy kapok-e vízumhosszabbítást újabb egy hónapra azért, hogy segíthessünk a népének. Megszoktam már ezt a módit, de azt nem mondom, hogy jó érzés úgy kelni, lenni, mozogni, dolgozni, hogy tudom, megfigyelnek. A munkatársaink nem tehetnek mást, mint hogy együttműködnek, így rájuk nem tudok haragudni. Igyekszem úgy részt venni a mindennapokban, hogy ne keletkezzen ügy körülöttem. Szükség van a pénzre, amit hozunk, de nincsen szükség arra, ami velünk együtt bejön ebbe a zárt és végtelenségig ellenőrzött világba. Rendszeresen eljárok ezekre a meghallgatásokra, kikérdezésekre, ellenőrzésekre, mikor melyik szolgálat, minisztérium, hatóság rendel be éppen. Tanulok tartani magam, tanulok figyelni, tanulom kerülni a feltűnést. Tanulok eggyé lenni a sivatagi homokkal. Az otthoniak már csak úgy neveznek, az öreg rája.”

 

raja.JPG

 

kultúra utazás Irán Perzsia külső utak

2018\12\05

Honvágy, Heimweh, homesickness

Az utazás része volt, hogy indulni kellett, elköszönni azoktól, akiket szeretek, elengedni a helyet, a lakást, a bútorokat, a könyveket, a napi megszokott, biztonságot adó kereteket, kilépni valahová, az arról a pontról be nem láthatóba, az ismeretlenbe, ami ekkor még legfeljebb reményként és ígéretként élt bennem.

Elengedni a gyerekként olyan sokszor hallott mondatot, járt utat a járatlanért el ne hagyj.

Sok éven át tanultam az elindulásokat, az indulás melletti döntés felvállalását, azt a semmivel össze nem hasonlítható érzést, amikor az ember búcsúzik és továbblép, azt az utolsó pillanatot ott a kapuban, az ajtóban, az állomáson, a repülőtéren, az autó mellett, még egy ölelés, még egy utolsó mondat, még egy csók, még egy hátrapillantás, még egy integetés, és az a különös, mindenféle színekből és hangulatokból gyúrt érzés, ami ilyenkor áthatja az embert, a szívében, vagy inkább gyomortájon.

Tanulni kellett együtt élni vele, tanulni kellett elengedni a kezet, a helyet, a pillanatot, a megszokottat, az ismertet, hogy beengedjem az újat, az ismeretlent, a következő tapasztalattal érkező lehetőséget.

Sokszor vágytam haza. A magyar azt mondja, honvágy.

Vágytam a szeretteimmel lenni, vágytam az otthoni hangulatra, ízekre, hangokra, illatokra, hiányoztak a társak, a barátok. Már gyerekként több alkalommal töltöttem heteket távol hazulról, és még nem voltam középiskolás, amikor első alkalommal egyedül indultam külföldre, még a rendszerváltás előtt. Egy hónap Bajorország, magyarul senki sem tudott. Akkoriban csak tanulgattam németül, internet, mobiltelefon még nem volt, telefonálni sem igen tudtunk, a mentsvárnak bekészített kisszótár otthon maradt. Nagyon kedves és segítő családhoz kerültem, akik mindent megtettek azért, hogy otthon érezzem magam, az első másfél héten ezzel együtt szó szerint át kellett égnem.

Átégett bennem a kezdeti honvágy egy másik minőségen, azon, amelyet a német úgy nevez, Heimweh.

A magyarban vágyakozunk az otthon iránt, a németben megjelenik a Weh, a fájdalom. Amikor tanítványok, külföldre költözők, új életet kezdők kérdezik, hogyan készüljenek a rájuk váró új tapasztalatra, mindig elmondom, legyenek tudatában annak, hogy ezeken az érzéseken, nehézségeken át kell majd égniük, kinél rövidebb, kinél hosszabb ideig tart, van, akinél rendszeresen visszatér, és van, aki olyannyira elviselhetetlennek érzi, hogy visszajön.

Van, hogy a Heimweh egyenesen egy másik arcát mutatja, ami talán az angolhoz áll közelebb: homesickness.

Ebben a kifejezésben már egy egészen más jelentésárnyalat is megjelenik, a betegség, a sickness minősége. Sokakkal találkoztam, akiknél a honvágy valóban lelki betegséget okozott, belebetegedtek az otthontalanságba, szeretteik távollétébe, hiányába, a maró magányba, amely nem tudott építő és gyümölcsöző egyedüllétté lenni, és így új kapcsolódásokhoz vezetni.

Indulásaimban az elengedést és az elválást tanultam, mint a földi élet elengedhetetlen alkotóit. Tanultam beengedni az újat, a más minőséget, a változást, tanultam, hogy a földi életben minden időleges, semmi sem állandó.

Tanultam, hogy az ember a világba mindenhová csak önmagát viszi.

 hatter_2.jpg

utazás világ honvágy külső utak

2018\11\29

Saját szememmel Perzsiáról 1.

„Állsz valamely szépen megmunkált perzsa ajtóban már egy ideje, és azon kapod magad, hogy szenvedélyesen magad elé tuszkolsz valakit, aki ugyanezt teszi veled, mindketten a végtelenségig erőszakosak vagytok, szigorúan az előzékenység leple alatt, persze. Mindenki mindenkit előre akar engedni, így aztán mindenki kint marad. Egy ehhez kapcsolódó történet már a britek idejében népszerű volt, ezek szerint egy várandós perzsa nő harminc évig volt terhes, mert az ikergyerekek nem tudtak megegyezni, hogy ki menjen előre”.

 

„Van Perzsiában egy különös helyi játék, amelynek első ránézésre semmi értelme, ennek ellenére mindenki kivétel nélkül nap-nap után részt vesz benne. A játék neve: Rial vagy toman?. Lényege abban áll, hogy létezik a hivatalos iráni pénzegység, a rial, amely becsületesen meg is jelenik minden pénzérmén, bankjegyen, ahogy az egy valamirevaló pénzegységtől el is várható. Az irániak viszont, egyszerűsítendő a rial inflációs elszabadulását, nem ezt a pénzegységet használják a mindennapjaikban, hanem az egyébként csak névleg létező, toman nevezetűt. A két pénzegységet egy nulla választja el egymástól, hasonlóan, mint a valódi fizetésemet a méltányolhatótól. Egy toman tíz rial, de toman ugye nem létezik, csak elméletben. És akkor kezdőnek a bonyodalmak. Bármiről kérdezed az árát, előbb visszakérdeznek, hogy rial vagy toman, majd elmondja előbb rialban, közvetlenül utána tomanban, beüti a gépbe, persze fordítva (ugye te már az elején elveszted a fonalat, de hivatalból csóválod a fejed, biztos, ami biztos), majd általában ő is belezavarodik, és tulajdonképpen már egyikőtök sem tudja követni az eseményeket, néztek egymásra és vártok valamilyen megoldást, ami nyilván számotokra előnyös. Súlyosbító körülményként néha megjelenik a dollár, esetleg az euró is, mint lehetséges pénznem, na, ez a biztos összeomlás, ezt már az elején föladtam. A helyiek ilyenkor isznak egy teát a nagy ijedtségre. Olyan ez az egész, mintha a forint mellett elméleti pénzegységként bevezetnénk otthon a kanyit, ami tízszeresét éri a forintnak, éppen ezért még ember nem látta. Aztán jönnének a nehézségek. Nincs egy fillérem sem. Forintban vagy kanyiban?”

 

„Megérkezünk, megáll a taxi, kérdezem, mennyi, mondja húsz. Mindketten tudjuk, hogy maximum öt, de ha valamilyen különös és mély szimpátia alapján azt mondjuk, hét, akkor neki ma fényesebben ragyognak a csillagok, én pedig hagytam magam csúnyán becsapni. De ez a húsz, ez nagyon meglepett. Az arckifejezéséből úgy tűnik, maga sem hisz túlságosan a dologban, de mit lehet tudni, megpróbálta. Nézünk egymás szemébe, várjuk, hátha történik valami, aztán ugyanabban a pillanatban egyszerre kezdünk el nevetni, a helyzeten, magunkon. Pedig nem is értjük egymás nyelvét, csak összehozott minket az élet ebben a taxiban, valahol Teheránban.”

 

„A dudálás helyi nyelvezete, megismerhetetlen jelentéstartalmai egészen lenyűgöznek, talán mert miszticizmusában valódi mélységeket véltem felfedezni. Egy-egy hosszabb-rövidebb hangjelzés egyszerre jelentheti, hogy vigyázz, mert jövök, menekülj, mert ma a piros kamionnal vagyok, félre emberek, nincs fékem, vagy ma nem vagyok kamionnal, mert szabadnapom van, már ne vigyázz, mert már elmentem, vagy fogok, vagy most nem megyek sehová. Jelenthet fenyegetést, kiszállok és a szakálladnál fogva rángatlak át a sivatagon, de ugyanazzal a jelzéssel jelentheti azt is, hogy salam alejkum, testvérem, de régen láttalak, ugyan, innánk már meg egy zamatos teát a sátramban. Tökmag is lesz. Ebben a labirintusban elbolyong az ember egy darabig, de egy idő után kedveszegetten ráébred, hogy objektív magyarázat nincs az általános dudálás jelenségére, olyan ez, mint a létezés, mélységes oka lehet talán, de nekünk csak annyi adatik meg, hogy konstatáljuk, mindez, abban a formában, ahogy érzékeljük, csak úgy önmagáért- van.”

 

„Ma még kevesen beszélnek idegen nyelvet errefelé, de már egyre többen tanulnak, és amit tudnak, igyekeznek is használni. Ez főként abban mutatkozik meg, hogy bármit, bármilyen helyzetben utánad kiabálnak az utcán, csak hogy kapcsolatba kerülhessenek veled, és megmutassák, amit tudnak. Megszokott a „Hello Mister!”, vagy a „How are you?”, ilyenkor persze gyakran ott bujkál a szemekben félsz, nehogy válaszoljon vagy visszakérdezzen, mert abból már egy szót nem értenék. Így aztán általában csak összemosolygunk, ennél érthetőbb és tisztább nyelv úgysem volt még a világon, és nem is lehet soha. Néha persze vannak különös megjegyzések is. Egyszer egy kislány mindenféleképpen mondani akart valamit, de nem jutott eszébe semmi, így aztán nekem szegezte bátortalanul, hogy „What is this”. Amolyan köszönésképpen, kifejezett és szándékolt kijelentő módban, nem vált választ, letette, én pedig, ha már így alakult, elfogadtam, hogy így van. A legaranyosabb talán egy kisfiú volt, egy fa alatt ült és átszellemülten magokat rágcsált a perzsa homokban. Ahogy elbandukoltam előtte szokás szerint két gondolat közé szorulva, ő váratlanul utánam kiáltott: „Hello Mister, I love you….”

 

 iran_kisfiu.jpg

utazás Irán Perzsia külső utak

2018\11\08

Gondolatok az utazásról

Mindig szerettem utazni. Számomra az utazás a megismerés és az önmegismerés egyik alapvető formáját, a tapasztalás, a hídépítés lehetőségét jelenti. A találkozást a hellyel, a másik emberrel, a közelebb lépést a másik kultúrához, valláshoz, a másik ember gondolkodásmódjához. Kulturális cserét, amelyben újraélem magamban a helyhez kapcsolódó élményeimet, emlékeimet, találkozom lényem azon részével, amely az adott hely, vallás, nyelv, kultúra, bőrszín minőségeit hordozza.

Sok esetben a hellyel való találkozás a múltammal való találkozás is egyben, eltölt egy különös, nehezen megfogható érzés, déja vu, mintha ezt már láttam volna, mintha itt már jártam volna, mintha valahol mélyen magamban én is egy lennék az itteniek közül.

Utaztam utazóként és utaztam turistaként. Azzal együtt, hogy a két minőséget ma már sok tekintetben nehéz szétválasztani, egészen más lelkület tartozott az előbbihez.

Utazóként mindenhol a világban otthon voltam. Úgy léptem oda az emberekhez és úgy fogadtak, mintha közülük való volnék, mintha mindig is köztük éltem volna, mindenfajta nyelvi, kulturális különbségek felett. Utazóként mindig akadt eszköz a találkozásra és a kapcsolódásra, ha más nem, a mosoly mint a hídteremtés legemberibb eszköze mindenféle falak és korlátok felett.

Az utazást mint a megismerés, a vallások és kultúrák közötti hídépítés egyik csodálatos formáját ebben az értelemben tudatosan először talán Iránban éltem meg. Korábban is sokat utaztam, de ott tudatosodott bennem a turizmus felszínessége és az utazás mélysége. Részt vettem a helyiek életében, közelebb léphettem az életmódjukhoz, gondolkodásukhoz, mindennapi gondjaikhoz, az őket körülvevő, számunkra nehezen beemelhető valósághoz. Ettem, amit ők ettek, ittam, amit ők ittak, ha szállodában aludtam, jó volt, ha a földön valamely perzsa faluban, úgy is jó volt. Szívélyesen és nyitottan fogadtak, teával, gyümölccsel kínáltak, megosztották velem, amijük volt. Tapasztaltam és tanultam a vendégszeretet helyi színeit és ízeit.

hatter_2.jpg 

Később sokat olvastam a különböző vallásokban megjelenő, utazással összefüggő hagyományokról, a zarándoklatokról, a szufi utazókról, a vándordervisekről, akik az élettel, a természettel harmóniában önmaguk és a világ megismeréséért utaztak. Olvastam a barakáról, az áldott, képzelőerővel és vallásos érzülettel megélt utazásról, ahol az ember engedi vezetni magát, útjelzők mentén halad, jeltől jelig, nehezen leírható egységben önmagával, a természettel, a nem látható világokkal.

Bár mára az utazás a mi kultúránkban önkéntelenül is összekapcsolódik a turizmus minőségével, mégis belül dől el, hogy az ember az utazó vagy a turista lelkületével van-e jelen a maga útjárásaiban.

Az utazó utazása során belső változáson megy át, mélységében éli meg a látottakat, ad és kap és kicserél. Átadja a helynek, amit magából a helynek adni tartozik, és felveszi a helytől azt, amit a hely számára adni szeretne.

A barakában megélt utazás mindig belső utazás is egyben, nem ugyanaz az ember tér vissza, mint aki elindult.

Turistaként valahogy másként éltem meg az utazásaimat. Hidegebben, személytelenebbül, távolságtartással, a mindenkori idegenvezető feltartott esernyőjét követve. A nyugati világ turistagyárának feldolgozóüzemében találtam magam, medencepartokkal, életszerűtlen szállodákkal, szervezett programokkal, mesterségesen elválasztva az adott ország mindennapjaitól, az adott ország valóságától.

Sok élményben, szép utakban volt így részem, és mégis más volt így. Turistaként fizettünk és elvettünk, a pénzünkért kaptuk a tengerpartot, a napsütést, járt nekünk az élmény, a boldogság. Ezzel együtt mintha elvesztek volna a jelek, a személyesség, más jelentést kapott vendég, vendéglátó és vendéglátás.

hatterkep_2_2.jpg 

A baraka lelkülete nem csak a távoli, nagy útjárásokon hatja át az embert. Bárhol megjelenik, ahol az ember a maga belső nyitottságában találkozik a hellyel, akár egy erdei sétán, egy városfelfedezésen, akár egy természetjáró túrán a hazai vidéken.

Ezt az élményt újra és újra egyfajta felhőn járásként éljük meg, elindulunk, és a semmiből egyszerre ott lesz a valami, a váratlan, az előre nem látható, a nem tervezettből formát ölt a hely, a találkozás, az élmény úgy, ahogyan azt az elején el sem gondolhattuk volna. 

Az így szerzett élmények sosem öncélúak. Mindig túlmutatnak önmagukon, az ember közelebb kerül általuk önmagához és a világhoz.

Mindig tudom, tudjuk, mikor találkozunk a baraka élményével. Ilyenkor egymásra nézünk és mosolygunk: ez az.

utazás baraka külső utak

2018\10\23

Saját szememmel

Saját szememmel-címmel Iránban kezdtem el összegyűjteni az utazások során keletkezett rövid írásokat, karcolatokat, megfigyeléseket. Olyan útirajzok és képek születtek így, amelyeken a világot éppen ott és akkor talán jobb színben láttam, mint amilyenben éppen volt, ha akarom, akkor nem maradt más a világ elviselésére, minthogy próbáltam színesnek, érdekesnek és különlegesnek látni az éppen tapasztaltat - nem sok, de az adott pillanatban sokat segített.

Megfigyelőként és krónikásként figyeltem ilyenkor a másik országot, nemzetet, kultúrát, az embereket és önmagamat, és ahol lehetett, képre is vettem, le is írtam, amit találtam - szigorúan a saját szememmel.

Sok év után most újra elővettem ezeket a képeket. Úgy álltam korábbi világomban, mintha valami régen lezárt, érintetlen szobába lépnék, ahol egyszerre körbefognak az emlékek, megannyi kép a rég nem látott falon - Füst Milánnal élve, ez mind én voltam egykor.

Annyi mindent szeretnék leírni, amit látok, hallok, érzek, tapasztalok Perzsiában, de tudom, hogy mindez csak meddő próbálkozás. Hogyan is tudnék beszámolni írásban arról, milyen itt lenni, amikor már ott elakadok, hogy bevezetésként megpróbálom leírni a bazár illatát?

iran_kisfiu.jpg

külső utak

2018\10\23

Utakon

Van egy kép, ami gyerekkorom óta elkísér, megyek valamilyen úton és nézek a lábam elé, nézem, ahogy egyiket a másik elé teszem, utat járok, mikor éppen milyen kulisszák között.  

Néztem a lábam alatt az utat Budapesten, Brightonban, Münchenben, Vietnamban és Kambodzsában, néztem Japánban, Zürichben, Barcelonában, az iráni sivatagban, és néztem a magyar vidéken, mentem vulkánnak fel és jöttem lánchegységről le, mentem folyó mentén lefelé és felfelé, volt az út előttem poros, sáros, sivár és kietlen, aztán volt, hogy szőnyegek hevertek előttem, perzsák, pirosak és süppedősek, megint máskor feslett rongyszőnyegek, életszakasza válogatta.

Jártam az utat egyedül és párban, családban és közösségben, voltak társak, akik már nincsenek velem, és érkeztek új társak, akikkel együtt megyünk egy szakaszon.

Az útjárás állandó, a keret rendre változik.

Volt, hogy az utat odakint jártam és volt, hogy magamban, volt, hogy az út kívül volt tágasabb és volt, hogy odabent.

Minden út, ami kifelé vezetett, valahol befelé segített, és viszont, minden út, amit befelé kerestem, odakint is megmutatkozott.

A bejárt utak elevenen élnek bennem, mintha időtlenül találkozna bennük mindaz, aki és ami valaha voltam.

Az itt megjelenő írások ezekről a külső-belső útjárásokról szólnak majd.

blog_74.jpg

 

utazás világ külső utak

süti beállítások módosítása