Emlékszem, egyszerre minden megváltozott. Talán nem is az emberek, a dolgok, a világ önmagukban, hanem sokkal inkább én magam. Mintha idővel a hegynek más pontjáról láttam volna ugyanazt a tájat, emlékszem, egyszerre minden annyira másnak tűnt. Mások lettek a színek, az arányok, a mélységek, a célok, igen, ahogy így utólag visszagondolok, egyszerre egészen átlényegültek bennem az élet dolgai.

Azt éreztem, újra kell fogalmaznom önmagamat és az életemet mindazok után, amit átéltem, késztetést éreztem, hogy nézzek hátra, és mondjam ki, így milyennek látom az életet. Hogy mi a béke, a szeretet, a jólét, a család, a szerelem, a barátság, a fejlődés, a segítség, az ország, a világ, mintha azt kérte volna tőlem ott és akkor az élet, hogy nézzem meg még egyszer, mi fontos és mi nem, hogy döntsem el, mit tartok meg a múltamból, és mit engedek el. Nem is tudom, úgy éreztem, mintha egyszerre elült volna a zaj köröttem, nem volt tér és idő, csönd lett és én egymagam maradtam. Tudtam, itt és most csak és egyedül én dönthetem el, merre tovább.

Auf dem Kreuzweg steht man immer allein. Az ember egyedül áll a maga keresztútjain.

Magamról írtam könyvet a világról. Könyvet, amely egyszerre volt ok és következmény. Ahogy a földrengés is az volt, ahogy a szökőár is az volt, ahogy a szerelem is az volt, ahogy a háború is az volt, ahogy a válás is az volt, ahogy az életem is az volt. Jött valahonnan és tartott valami felé. Azt hiszem, ezt a könyvet már sokkal korábban meg kellett volna írnom. Vagy legalábbis végiggondolnom. Ezt a könyvet korábbi életem, tanáréveim, szerelmeim és csalódásaim, utazásaim, magyarországi és külföldi humanitárius munkám, aluljárók, hajléktalanszállók, Koszovó, Vietnam, Kambodzsa, Irán, és Srí Lanka után írtam, pontosan úgy, ahogy bárki más is leírhatná a maga életútjának felismeréseit.

Az én utam a segítségnyújtáson, természeti katasztrófákon, a szegénységgel, szenvedéssel és nélkülözéssel való találkozáson keresztül vezetett. A saját szememmel láthattam, hogyan, milyen körülmények között él, tengődik ma a Föld másik fele. Láttam és megéltem, hogy minden mindennel összefügg a Földön, gazdagság és szegénység, felmelegedés és természeti katasztrófa, gazdasági érdekek és háborúk, hogy ezek a minőségek nem csak úgy, önmagukban állnak, nem az ő problémájuk, hanem a miénk is, hogy egy hajóban ülünk, emberként együtt lakjuk be, vagy le ezt a bolygót.

Egy hajóban ülünk a hajléktalannal és a rászorulóval, a menekülttel és a kitaszítottal, egy hajóban ülünk az árva gyerekkel és a fogyatékossal, a másik bőrszínűvel és a másik vallásúval. A Föld és az emberiség olyan fejlődési szakaszba lépett, ahol az egymásra utaltság minden korábbinál nyilvánvalóbban érezhető és tapintható, és amelyben a közös problémákra közös válaszokat kell találni, a falak itt már semmit sem érnek.

Amit találtam, az számomra egy belső világváltással ért fel.

Odamentem és segíteni akartam, mert úgy éreztem, ezt kell tennem. Szerveztem, kiabáltam, akartam, a külvilág felé éltem. Aztán a dolgok egyszerre egészen más irányt vettek. Bizonyára a könnyek miatt is, a fájdalom miatt is, a szenvedés miatt is. Nem is tudom, hogy mondjam, egyszerre a legnagyobb rohanás és zűrzavar után a szoba csöndjében találtam magam, egy gyertya lángja előtt. És ahogy az életemre gondoltam ott és akkor, abban a csöndben, a dolgok mögött egyszerre ott találtam önmagam. Úgy éreztem, a világnak legtöbbet most azzal segítek, ha egy időre becsukom a szemem.

Mintha az élet dolgai egyszerre szembesítettek volna a magam addigi logikájának hiábavalóságával. Azzal, hogy mit ér a beszéd, a felszíni kezelés, hogy mit adhat egy ételcsomag annak, akinek percek alatt mindene elveszett a földrengésben, árvízben, szökőárban vagy valamely, ember okozta, ostoba háborúban. Hogy mit ér a segítségünk akkor, amikor a világon az egyik tragédia a másikat követi, amikor nincs béke sem gondolatban, sem szóban, sem tettben, amikor száz éveket lépünk vissza gondolkodásban, amikor az ember elrohan saját felelőssége és lehetőségei mellett, amikor csak arra nem marad idő és erő, hogy a lényegen dolgozzunk és változtassunk. Hogy mit ér a segítség akkor, amikor a másik ember azt mondja, úgysem, hogy ez így túl összetett, egyébként is csak az érme egyik oldala, lehetetlen és értelmetlen, hogy mindenki magának köszönheti, hogy ez nem a mi dolgunk, hogy maradjanak ott, ahol vannak, közünk hozzájuk nincsen, hogy az ember túl kicsi ahhoz, hogy a nagyvilág dolgait megváltoztassa.

Mentem, igyekeztem, segítettem, ahogy tudtam, ebben az életszakaszban ezt kellett megtapasztalnom. Sokat utaztam, a világ legkülönbözőbb kultúráiban jártam. Humanitárius programot vezetve hosszabb időt töltöttem Iránban és Srí Lankán, tapasztaltam az önkéntesség kultúráját aluljáróban és hajléktalanszállón, fogyatékkal élők és idősek között, jártam aknamezőn és árvaházakban, álltam idős emberek és haldoklók betegágyánál, segítettem menekülteknek és napokat töltöttem műtétei után egy arab kisfiúval, akinek mindkét kezét szétroncsolta egy Bagdadban felrobbant bomba. Újra és újra gyerekek között találtam magam, hol ebben, hol abban az országban, hol ebben, hol abban a kultúrában, nyelvek, bőrszínek és vallások felett. Tanultam tisztelni a segítők munkáját, tanultam együtt érezni a nehéz sorsúval, a bajba jutottal, a szenvedővel.

Ott és akkor azonban, azokat az éveket követően, a szoba csöndjében, a gyertyaláng előtt ülve valahogy egészen más összefüggésben merültek fel bennem addigi életem tapasztalatai. Mintha a dolgok felidézése, megérteni akarása, a nagy, világváltoztató remények és hevület után akkorra már sokkal inkább azt kerestem volna, ami számomra a dolgokból következett, azt az esszenciát, ami a magam életére mindezekből átemelhető és tudatosítható volt.

A tapasztalat ott és akkor első lépésként csönddé lett bennem.

Szembenézéssé.

Talán, mert nagyon is eleven volt még bennem a kép, ahogy ott állok összedőlt életek között, ahogy döbbenten nézem a nyomort, a fájdalmat, ahogy segítenék és adnék, ahogy mondanám az embernek, az országnak, a világnak, hogy változtatni kell, hogy van remény, hogy menjünk, hogy csináljuk, és közben érzem, mindez hiábavaló, az emberiség nagy kérdései meghaladják azt a hatókört, amit egy ember azon lényegében változtatni képes. Ruhát és vizet vittünk oda, ahol meghalt a szülő, a gyerek, odalett az otthon, a vagyon, egész életek munkája.

A világ figyelt, hitt és kételkedett. Sokan kérdezték tőlünk, miért tesszük, hogy mi értelme van, hogy mit érünk az élelemmel, vízzel, sátorral, nem több az, mint csepp a tengerben. Próbáltam elmondani, amit gondoltam, előbb hangosan, majd egyre halkabban, aztán leültem egy csöndes sarokba, és gyertyát gyújtottam. 

A csöndet és a gyertyalángot választottam a kamerák, és a még nagyobb humanitárius programok helyett. Talán, mert láttam, túl hangos ahhoz a világ, hogy együtt kiabáljak vele.

Hazajöttem Srí Lankáról, egy időre feladtam a munkámat, és írni kezdtem. A dolgok mögötti mélységet kerestem. Az okokat, és azt, ami számomra az okokból következett. Hogy mit tehetnék valójában önmagamért és a világért. Nem a felszínen, hanem mélységében.

Egyszerre minden annyira zavarosnak tűnt, egybefolyt értelmes és értelmetlen, lehetséges és lehetetlen, ember és világ, fény és árnyék, jó és rossz, könnyek és mosoly. Mintha minden egyszerre lett volna jelen a csöndes szobában. Valahogy arra vártak a dolgokban kavargó minőségek, hogy néven nevezzem és szétválasszam őket.

Ahogy életem dolgain gondolkoztam, azt kellett látnom, hogy semmi sem állt csak úgy, önmagában a világban. A legnagyobb kínok között ott találtam a nevetést, a vigaszt, a humort, a hitet, a fényt, a szeretetet, a fényben az árnyék, az árnyékban a fény lehetőségét. Ott találtam a jót a rosszban, a rosszat a jóban, az embert a világban, a világot az emberben, a férfit a nőben, a nőt a férfiban. A dolgok egyszerre voltak önmaguk, és hordozták a lehetőségét annak, amivé az emberi szándékkal lehettek.

Egyszerre a jó szerepében találtam magam. A segítőében. Srí Lankán egymás után készültek rólam a tévéfelvételek, helyi, magyar, ausztrál és amerikai filmek, ahol a segítségről kérdeztek, kerestek és hívtak, rádióinterjúk, tévéstúdiók, soha annyi pénzfelajánlás Magyarországon humanitárius célra nem érkezett mint a szökőár után. És ezzel együtt jöttek a kételyek és a kérdések is, mennyiből, és mennyiért, mennyit ér a segítség, és miért külföldön, mikor itthon is annyi a szenvedő, és hogy mit számít egy árva gyereknek, ha kap egy csomagot, és hogy ki segít többet, jobban, gyorsabban és hangosabban. 

Próbáltam elmondani, hogy nem erről van szó, hogy nem ez a lényeg. Hogy az a tudatosság a lényeg, amelyben mind több ember indul el és tesz hozzá a világhoz a maga módján, tisztábban és tudatosabban, hogy mind több ember érezze magáénak a feladatot, hogy a maga lehetőségei és képességei szerint gyógyítsa az emberiséget, a természetet és a Földet, legyen szó művészetről, oktatásról, természetvédelemről, kutatásról, földművelésről, állatmentésről, gyógyításról, vagy igen, akár az adakozásról mint gyógyító erőről és szándékról, amit útjára indítunk a Föld másik felére egy általunk sosem látott kislánynak egy kambodzsai árvaházba. 

Minek van értelme az emberlétben, ha nem az önmagunkon túlmutató, tiszta, segítő szándéknak?

És közben rendre tapasztalnom kellett, hogy a világ túl hangos ahhoz, hogy kérdései és kételyei mellett a válaszokat is meghallja.

Hátraléptem, gyertyát gyújtottam és írni kezdtem.

Időnként megkapom a kérdést, hogyan keveredtem Japánból budapesti átszállással Debrecenbe, azon belül is Waldorf-iskolába, ezt persze általában azok kérdezik, akik nem utaznak gyakran Intercityvel a Debrecen- Szolnok- Budapest vonalon, mert akik szoktak, azoknak minden efféle hajtűkanyar elképzelhető, meglepődni legfeljebb azon lepődnek, ha a vonat egyszer valamilyen tévedés folytán pontosan érkezik.

A válasz a kérdésre az életem sorsútjait rendre meghatározó háromszögbe simul, belső indíttatás, elhívás, emellett pedig cherchez la femme, ráadásul itt mindjárt három nőt is kell keresni, de próbálom akkor képekben az elmúlt Waldorf-éveket; érzelmi időrendben; nyúlok a limbikus rendszeremért, aztán engedem, hadd menjen:

Emlékszem az első kakasra és az ő tyúkjaira a kismacsi buszmegállóban, arrafelé, ahová újabban BMW-gyárat álmodtak az álmodók, aranykoronára, hogy gyorsabban teremjen a kuplung; a puszta kézzel; de jön majd a robot; azt úgyis jól ismerik már errefelé; küzdelem az elemekkel; tisztelet a helynek és a helyieknek.

Tehát a megálló, a kakas és a tyúkok; ők várnak a hortobágyi tájkép előtt; kicsit toporgok még; kezemben Debrecen részletes hegy- és vízrajza; nem hosszú olvasmány; aztán bevezetés az előszobába; nagy kert; önfeledten szaladgáló gyerekek; szabadság; Waldorf-hangulatok; az a jellegzetes, nehezen körülírható aura; családias légkör; és persze az életkori sajátosságok: Feri bácsi, ma ne legyen német, menjünk inkább ugrálni a szalmabálákhoz; álltunk a tűz körül, fejünk felett valódi csillagfényes égbolttal, és énekeltünk a mi fénynyilainkról; a hely, ahol Márton-napon még látszottak a lámpások. 

Aztán meghívott előadó öltönyben, elegáns cipőben beszél a hármas tagozódásról, háttérben kéklenek a teremként használt konténerek, egyszerre meg Sam Betts ül előttünk, immár a belvárosi épületben; a gimnáziumról beszélünk; újratervezünk; Pirike balról pogácsát hoz, az udvaron, üstben rotyog a szilvalekvár, a kemencében valamelyik osztály kenyeret süt, a nyolcadikosok pedig zakuszkát, a bécsi kirándulásra gyűjtenek; a következő képen már a Naschmarkton ülünk Bécsben, majszoljuk a tányérnyi Wiener Schnitzelt; Hofburg és Schönbrunn, Belvedere és Klimt, nyomozzuk az időt, amikor Bécs még élhető város volt a mai hanyatlás előtt.

Nyári tábor az Igazgyönggyel, és persze Erdély; Klári azt ígérte, nem lesznek hegyek és nem kell majd mászni, de nagyon is voltak; tulajdonképpen csak hegyek voltak; a Waldorf- iskola mint hegy, ahol mindig felfelé vezet az út; és mintha nem lenne csúcsa; vagy maga az út mindennek a csúcsa; de valahogy soha nem elég, amit az ember ad; bár azért volt, hogy elég volt.

Szellemi ruhatárunk, válogatott mandátumok; ülések a Waldorf Szövetségben és állások, amikről dönteni kellett; TK, SZK, K és a kibővített kuratórium; idő és Waldorf-idő, érzelmeink közös tere; konfliktusok és a konfliktusok kezelése; találkozás az óra alatt; közösségi lét vagy nemlét; odaáll elém egy ötödikes fiú, azt mondja, megőszültél, a gyerekek már csak őszinték, mondom, igen, tényleg így van, és mutatom, melyik ősz hajszálam mikor, ki miatt keletkezett.

Továbbképződünk; nyitott könyvként engedjük, hogy írjanak belénk; a tanulás fiatalon tart; jön egy kép: belépek a terembe és megrohannak a gyerekek, ráülnek a lábamra, a nyakamba csimpaszkodnak; olyankor nem érdekel az őszülő hajam.

Volt bátorságom énekelni, újra hangolódni a nagyvilág után; ki voltam, ki vagyok, ki lettem; Waldorf-mosoda; aztán ülünk valamelyik teremben és Kambodzsáról, Japánról, Vietnamról mesélek a nagyobbaknak, ott még nem látszott, de várta őket a világ; kapuk idebent és odakint; honnan az erő, ami ezekben a gyerekekben fiatal felnőttként megjelenik és mi közünk nekünk felnőttként, tanárként mindehhez; önkéntesség, közösség, összekapaszkodás; iskolaképviselőfánk, ez utóbbit szerettem legjobban a farsangokon.

Volt bátorságunk Lilihez, az iskolakutyához, aki immár címzetes kollegina; egyáltalán, terápiás kutyát minden iskolába; ötletek, projektek és ünnepek; szülők és az ő szüleik, minták, szokások és megszokások; hitek és tévhitek a Waldorfról; hogyan tudhatnak ilyen sokan ennyire keveset; nem csak a gyereket vesszük fel, hanem az egész családot; szemüvegek, rózsaszínek és feketék; anya hisz benne, de apa nem; apa hisz benne, de anya apatikus; anya és apa is hisz benne, de ott a nagymama; halmazati pedagógus; negyven éve a pályán; az unokáját biztosan nem engedi; ezek közé; nesze neked, alternatív iskola.

Furulyát, drámát és kézművességet a kompetenciatesztbe!

Élet a portfólión túl; alternatívák és azok alternatívái; honnan jövünk és kitől tartunk; mi legyen például a túljelentkezéssel; felhívnak és protekciót kérnek; a jelszó: várólista; hol ebbe, hol abba a Waldorf-iskolába kellene bekerülni, betenni, kivenni, átrakni, megkérdezni; fél szavakból is megértjük egymást; egyszer majd összeszedem a válogatott történeteket, amelyekkel szülők az elmúlt években megkerestek.

Évszakasztalok, gyertyák, áldások és beszélgetőkörök; gyerekszemek; nem csak nézünk, látunk is; ki vagy és miben segíthetünk az utadon; korszakalkotás: olyan iskolát, ahol még fontos a gyerek; felnőtt tekintetek a Steiner-könyv felett, ki mit ért meg, el, félre, zöld könyv, kék könyv, piros könyv, érthető az, csak akarni kell; Feri bácsi, esik a hó, kimehetek pisilni, nem hoztam el, hiányoztam múlt órán, nem tanultam meg, de majd jövő órára, egyáltalán, ma ne németezzünk, mesélj inkább; és a szöveges bizonyítvány, ahol minden egyes gyerek számít.

Tanár-diák foci, szülői foci, lekéstem a beadást mint rendes Waldorf-gyerek a reggeli becsengőt; ügyeletek, volt, hogy egy télen át minden ügyeleti napomon ítéletidő tombolt, a gyerekek meg persze kint, hóban, sárban, szélviharban, egyáltalán, szabadon; Szent György-napok, nagybetűs Waldorf-tanárok, a mű és a magamfajta műkedvelők; áldozatok, fizetések és a fizetésünk részbeni visszafizetése, közteherviselés, a közteher elviselése; ki mit tud a múltról; művészi munka, rajz, festés, nemezelés, hímzés, kötés, varrás, néptánc, euritmia, Bothmer, ének, hangszerek, kézművesség, a vonat, ami nekünk már elment; a sokat hallott felnőtt sóhaj, bár mi is ilyen iskolába járhattunk volna.

Betlehem és spiráljárás, tánc és színház és drámanapok, önfeledt játék, adakozás és odafordulás; valódi gyerek és valódi gyerekkor; kollégák, tanárok és munkatársak, akik nélkül nem lehetne, segítők a függönyön innen és túl; kezek a kézben és az elengedettek; könnyek; könnyű, könnyebb, legkönnyebb; szakítások és egymásra találások; újrakezdések; öröm, bizalom és szeretet; megállók nélküli vonatút.

21 év és ki tudja mennyi még; velem.

A debreceni Waldorf-iskola jelképe