Időnként megkapom a kérdést, hogyan keveredtem Japánból budapesti átszállással Debrecenbe, azon belül is Waldorf-iskolába, ezt persze általában azok kérdezik, akik nem utaznak gyakran Intercityvel a Debrecen- Szolnok- Budapest vonalon, mert akik szoktak, azoknak minden efféle hajtűkanyar elképzelhető, meglepődni legfeljebb azon lepődnek, ha a vonat egyszer valamilyen tévedés folytán pontosan érkezik.

A válasz a kérdésre az életem sorsútjait rendre meghatározó háromszögbe simul, belső indíttatás, elhívás, emellett pedig cherchez la femme, ráadásul itt mindjárt három nőt is kell keresni, de próbálom akkor képekben az elmúlt Waldorf-éveket; érzelmi időrendben; nyúlok a limbikus rendszeremért, aztán engedem, hadd menjen:

Emlékszem az első kakasra és az ő tyúkjaira a kismacsi buszmegállóban, arrafelé, ahová újabban BMW-gyárat álmodtak az álmodók, aranykoronára, hogy gyorsabban teremjen a kuplung; a puszta kézzel; de jön majd a robot; azt úgyis jól ismerik már errefelé; küzdelem az elemekkel; tisztelet a helynek és a helyieknek.

Tehát a megálló, a kakas és a tyúkok; ők várnak a hortobágyi tájkép előtt; kicsit toporgok még; kezemben Debrecen részletes hegy- és vízrajza; nem hosszú olvasmány; aztán bevezetés az előszobába; nagy kert; önfeledten szaladgáló gyerekek; szabadság; Waldorf-hangulatok; az a jellegzetes, nehezen körülírható aura; családias légkör; és persze az életkori sajátosságok: Feri bácsi, ma ne legyen német, menjünk inkább ugrálni a szalmabálákhoz; álltunk a tűz körül, fejünk felett valódi csillagfényes égbolttal, és énekeltünk a mi fénynyilainkról; a hely, ahol Márton-napon még látszottak a lámpások. 

Aztán meghívott előadó öltönyben, elegáns cipőben beszél a hármas tagozódásról, háttérben kéklenek a teremként használt konténerek, egyszerre meg Sam Betts ül előttünk, immár a belvárosi épületben; a gimnáziumról beszélünk; újratervezünk; Pirike balról pogácsát hoz, az udvaron, üstben rotyog a szilvalekvár, a kemencében valamelyik osztály kenyeret süt, a nyolcadikosok pedig zakuszkát, a bécsi kirándulásra gyűjtenek; a következő képen már a Naschmarkton ülünk Bécsben, majszoljuk a tányérnyi Wiener Schnitzelt; Hofburg és Schönbrunn, Belvedere és Klimt, nyomozzuk az időt, amikor Bécs még élhető város volt a mai hanyatlás előtt.

Nyári tábor az Igazgyönggyel, és persze Erdély; Klári azt ígérte, nem lesznek hegyek és nem kell majd mászni, de nagyon is voltak; tulajdonképpen csak hegyek voltak; a Waldorf- iskola mint hegy, ahol mindig felfelé vezet az út; és mintha nem lenne csúcsa; vagy maga az út mindennek a csúcsa; de valahogy soha nem elég, amit az ember ad; bár azért volt, hogy elég volt.

Szellemi ruhatárunk, válogatott mandátumok; ülések a Waldorf Szövetségben és állások, amikről dönteni kellett; TK, SZK, K és a kibővített kuratórium; idő és Waldorf-idő, érzelmeink közös tere; konfliktusok és a konfliktusok kezelése; találkozás az óra alatt; közösségi lét vagy nemlét; odaáll elém egy ötödikes fiú, azt mondja, megőszültél, a gyerekek már csak őszinték, mondom, igen, tényleg így van, és mutatom, melyik ősz hajszálam mikor, ki miatt keletkezett.

Továbbképződünk; nyitott könyvként engedjük, hogy írjanak belénk; a tanulás fiatalon tart; jön egy kép: belépek a terembe és megrohannak a gyerekek, ráülnek a lábamra, a nyakamba csimpaszkodnak; olyankor nem érdekel az őszülő hajam.

Volt bátorságom énekelni, újra hangolódni a nagyvilág után; ki voltam, ki vagyok, ki lettem; Waldorf-mosoda; aztán ülünk valamelyik teremben és Kambodzsáról, Japánról, Vietnamról mesélek a nagyobbaknak, ott még nem látszott, de várta őket a világ; kapuk idebent és odakint; honnan az erő, ami ezekben a gyerekekben fiatal felnőttként megjelenik és mi közünk nekünk felnőttként, tanárként mindehhez; önkéntesség, közösség, összekapaszkodás; iskolaképviselőfánk, ez utóbbit szerettem legjobban a farsangokon.

Volt bátorságunk Lilihez, az iskolakutyához, aki immár címzetes kollegina; egyáltalán, terápiás kutyát minden iskolába; ötletek, projektek és ünnepek; szülők és az ő szüleik, minták, szokások és megszokások; hitek és tévhitek a Waldorfról; hogyan tudhatnak ilyen sokan ennyire keveset; nem csak a gyereket vesszük fel, hanem az egész családot; szemüvegek, rózsaszínek és feketék; anya hisz benne, de apa nem; apa hisz benne, de anya apatikus; anya és apa is hisz benne, de ott a nagymama; halmazati pedagógus; negyven éve a pályán; az unokáját biztosan nem engedi; ezek közé; nesze neked, alternatív iskola.

Furulyát, drámát és kézművességet a kompetenciatesztbe!

Élet a portfólión túl; alternatívák és azok alternatívái; honnan jövünk és kitől tartunk; mi legyen például a túljelentkezéssel; felhívnak és protekciót kérnek; a jelszó: várólista; hol ebbe, hol abba a Waldorf-iskolába kellene bekerülni, betenni, kivenni, átrakni, megkérdezni; fél szavakból is megértjük egymást; egyszer majd összeszedem a válogatott történeteket, amelyekkel szülők az elmúlt években megkerestek.

Évszakasztalok, gyertyák, áldások és beszélgetőkörök; gyerekszemek; nem csak nézünk, látunk is; ki vagy és miben segíthetünk az utadon; korszakalkotás: olyan iskolát, ahol még fontos a gyerek; felnőtt tekintetek a Steiner-könyv felett, ki mit ért meg, el, félre, zöld könyv, kék könyv, piros könyv, érthető az, csak akarni kell; Feri bácsi, esik a hó, kimehetek pisilni, nem hoztam el, hiányoztam múlt órán, nem tanultam meg, de majd jövő órára, egyáltalán, ma ne németezzünk, mesélj inkább; és a szöveges bizonyítvány, ahol minden egyes gyerek számít.

Tanár-diák foci, szülői foci, lekéstem a beadást mint rendes Waldorf-gyerek a reggeli becsengőt; ügyeletek, volt, hogy egy télen át minden ügyeleti napomon ítéletidő tombolt, a gyerekek meg persze kint, hóban, sárban, szélviharban, egyáltalán, szabadon; Szent György-napok, nagybetűs Waldorf-tanárok, a mű és a magamfajta műkedvelők; áldozatok, fizetések és a fizetésünk részbeni visszafizetése, közteherviselés, a közteher elviselése; ki mit tud a múltról; művészi munka, rajz, festés, nemezelés, hímzés, kötés, varrás, néptánc, euritmia, Bothmer, ének, hangszerek, kézművesség, a vonat, ami nekünk már elment; a sokat hallott felnőtt sóhaj, bár mi is ilyen iskolába járhattunk volna.

Betlehem és spiráljárás, tánc és színház és drámanapok, önfeledt játék, adakozás és odafordulás; valódi gyerek és valódi gyerekkor; kollégák, tanárok és munkatársak, akik nélkül nem lehetne, segítők a függönyön innen és túl; kezek a kézben és az elengedettek; könnyek; könnyű, könnyebb, legkönnyebb; szakítások és egymásra találások; újrakezdések; öröm, bizalom és szeretet; megállók nélküli vonatút.

21 év és ki tudja mennyi még; velem.

A debreceni Waldorf-iskola jelképe

 

 

Írtam már könyvet és találkoztam is az olvasómmal, de akkor még fiatal voltam, hol úton voltam, hol útfélen, hol ebben, hol abban a műfajban merültem meg, hangulata és a mindenkori realitás válogatta. Így történt, hogy a gondolatban eltervezett regényciklusból kisregény, a kisregényből novella, a novellából ballada, a balladából vers, a versből haiku lett, végül maradtak a fragmentált gondolatok, talán azért is, mert a törtekben manapság önmagunkat láthatjuk viszont.

Így születtek a kávéházi szösszenetek, kávéházakban, otthon, menet közben, vonaton, repülőtéren, itthon és külföldön, kávéscsészék felett íródott, éveken át gyűjtött egysorosok. Megláttam valamit a világból, és mint egy skiccet húztam meg az ívét, csak úgy, a magam örömére.

Írás közben sikerült megláttatnom önmagammal, hogy belül igenis tágasabb, és hogy én ezen az úton egy kicsit te és ő is lehetek, mikor milyen szerepbe, életkorba, élethelyzetbe lépek be gondolatban. Ha akarom, ez mind én, te, ő voltam egykor.

És előre szólok, sok helyütt kifejezetten nem gondoltam semmire, csak írtam, ahogy jött, ha mély volt, a mélyet, ha könnyű, akkor a könnyűt, csak a játék kedvéért, hogy két belégzés között ne felejtsük el azt a bizonyos kilégzést sem.

Következzenek tehát válogatott megfigyeléseim, vagy úgy is mondhatnám, a függöny, és ami előtte van.

 

 

Egész idő alatt a boldogságot kerestem, erre most mondják, hogy mindvégig itt volt bennem.

 

Pontos vesszőfutás.

 

Megindító film volt a felénél hazafelé.

 

A főnök csak ott állt, tartotta a markát, a markában meg bennünket.

 

Egy fanatikus veszett el benne, de most megtalálta.

 

Ez nem gondolkodás eredménye, ezt csak úgy mondta.

 

Volt közöttük kémia, de ő fizikára vágyott.

 

A lángok felcsaptak futótűznek.

 

Hivatali hátramenet.

 

Küldönc volt, mindig lefejezték.

 

Közösen akartuk csinálni, amíg meg nem érkezett.

 

Az asszony tűzzel vasal.

 

Az emberi életről megvolt a véleménye, így, hogy nem ő találta ki.

 

Felkapaszkodott a ranglétra alsó fokára.

 

Túl nagy volt a hárem, fel kellett venni még egy szultánt.

 

Érkezési sorrendben foglaltuk el a helyeket azoktól, akik már ott voltak.

 

A király megkönyörült volna a pártütőkön, csak sajnos ott volt az anyja is.

 

Elhúztuk őket a mézes madzag előtt.

 

Az utókornak pedig azt üzenjük, kulcs és remény a lábtörlő alatt.

 

A környék biztonságos volt, ő volt veszélyes.

 

Fekete-fehér színekben pompázott szeme előtt a világ.

 

A vadkender belekötött a szelídgesztenyébe.

 

Ultrakonzervatív, de ezen belül sem hisz a változásban.

 

Sztárvilágfájdalom.

 

Senki sem ismerte a jelenét, de beszélték, hogy volt neki.

 

Bármikor, bármit, csak most és ezt ne.

 

Köszönöm a lehetőséget, de visszaadnám.

 

Egészen érdekes látvány ez így a cápa gyomrában.

 

Annyira ostoba volt, hogy azt hitte, jót cselekszik.

 

Átlépett egy másik dimenzióba, azt mondja, tele van olyanokkal, akik meg pont ide vágynak.

 

Maga biztos?

 

A technika annyira bonyolult egy lélek.

 

Lehet róla szó, de nem.

 

Az utókornak pedig azt üzenjük, fentről figyelünk.

 

Nagy szerelem volt, kisebb szépséghibákkal.

 

Az összefogás melléfogás miatt elmarad.

 

A saláta egészséges volt, nemigen evett húst.

 

Szálka állt ki a világot jelentő deszkákból.

 

Körüljárt a könyvtárban, de senki sem olvasta.

 

Klórozni gondoltam, erre csináltak belőle még egyet.

 

Az utókornak pedig azt üzenjük, nem azért ültettük a füvet, hogy a labdát rúgják rajta.

 

Nemzeti hős, de csak félállásban.

 

Az emberek azon a reggelen váratlanul megszerették egymást.

 

A szörnyetegben is ott volt a szépség.

 

Egyszer és mindenkorra végeztem a végtelennel.

 

A rendteremtéshez először a szükséges rendetlenséget kellett megteremteni.

 

A vita hevében már egy következő vitán munkálkodott.

 

Azon a napon kitört a felek közötti együttműködés.

 

Alaptermészete szerint ön hűs vagy hűtlen?

 

Mindenki csak érte drukkolt ellene.

 

Katonáinknak elrendeltük a belső békét.

 

A sötét erő egyszerre nem értette, miért csinálja ezt az egészet.

 

Ön mióta hajadon?

 

Megvetette a lábát, de a kezét sem nagyon szerette.

 

Kérte a panaszkönyvet, erre felolvasták neki.

 

Tetten értük a korrupciót, de végül sikerült elintéznünk magunkkal, hogy eltekintsünk.

 

Ki tud úgy emelkedni, hogy azt sem tudja, mit kell meghaladnia?

 

Mi elmegyünk, te pedig magadra maradsz azzal, ami benned van.

 

 

Saját szememmel-címmel Iránban kezdtem el összegyűjteni az utazások során keletkezett rövid írásokat, karcolatokat, megfigyeléseket. Olyan útirajzok és képek születtek így, amelyeken a világot éppen ott és akkor talán jobb színben láttam, mint amilyenben éppen volt, ha akarom, akkor nem maradt más a világ elviselésére, minthogy próbáltam színesnek, érdekesnek és különlegesnek látni az éppen tapasztaltat - nem sok, de az adott pillanatban sokat segített.

Megfigyelőként és krónikásként figyeltem ilyenkor a másik országot, nemzetet, kultúrát, az embereket és önmagamat, és ahol lehetett, képre is vettem, le is írtam, amit találtam - szigorúan a saját szememmel.

Sok év után most újra elővettem ezeket a képeket. Úgy álltam korábbi világomban, mintha valami régen lezárt, érintetlen szobába lépnék, ahol egyszerre körbefognak az emlékek, megannyi kép a rég nem látott falon - Füst Milánnal élve, ez mind én voltam egykor.

Annyi mindent szeretnék leírni, amit látok, hallok, érzek, tapasztalok Perzsiában, de tudom, hogy mindez csak meddő próbálkozás. Hogyan is tudnék beszámolni írásban arról, milyen itt lenni, amikor már ott elakadok, hogy bevezetésként megpróbálom leírni a bazár illatát?

Jövőre 100 éves a Waldorf-iskola - az első iskolát 1919-ben alapította Rudolf Steiner Stuttgartban.

Ebből a száz évből eddig tíz adatott meg nekem tanárként és mindenféle egyéb minőségemben Waldorf-közösség tagjaként.

A Waldorf- úton szerzett élményekről, tapasztalatokról szólnak majd azok az írások, amelyeket erre a felületre szánok.

Van egy kép, ami gyerekkorom óta elkísér, megyek valamilyen úton és nézek a lábam elé, nézem, ahogy egyiket a másik elé teszem, utat járok, mikor éppen milyen kulisszák között.  

Néztem a lábam alatt az utat Budapesten, Brightonban, Münchenben, Vietnamban és Kambodzsában, néztem Japánban, Zürichben, Barcelonában, az iráni sivatagban, és néztem a magyar vidéken, mentem vulkánnak fel és jöttem lánchegységről le, mentem folyó mentén lefelé és felfelé, volt az út előttem poros, sáros, sivár és kietlen, aztán volt, hogy szőnyegek hevertek előttem, perzsák, pirosak és süppedősek, megint máskor feslett rongyszőnyegek, életszakasza válogatta.

Jártam az utat egyedül és párban, családban és közösségben, voltak társak, akik már nincsenek velem, és érkeztek új társak, akikkel együtt megyünk egy szakaszon.

Az útjárás állandó, a keret rendre változik.

Volt, hogy az utat odakint jártam és volt, hogy magamban, volt, hogy az út kívül volt tágasabb és volt, hogy odabent.

Minden út, ami kifelé vezetett, valahol befelé segített, és viszont, minden út, amit befelé kerestem, odakint is megmutatkozott.

A bejárt utak elevenen élnek bennem, mintha időtlenül találkozna bennük mindaz, aki és ami valaha voltam.

Az itt megjelenő írások ezekről a külső-belső útjárásokról szólnak majd.