„Bazárba lépve aktiválom számolatlan arab-perzsa életeim válogatott tapasztalatait. Bármit mond, az drága, az előbb olcsóbban láttam, különben is lenni magyarisztáni, nem gazdag japán vagy amerikai, ennyi pénzt még életemben nem láttam, ez most komoly vagy valami helyi tréfa, esetleg, ha és amennyiben, ha ideadja azt is, akkor nehéz szívvel, de ki tudom fizetni a felét. Már a felének. Ilyenkor persze hivatalból felháborodik, ezt hivatalból nem értem, csak jót akartam, mégiscsak egymásra lennénk utalva, mindkettőnk felett ott lebegnek a bazár farkastörvényei, mire jó adag váddal, széles karmozdulatokkal kísért tirádákban kapom meg, hogy nekem csak a pénz számít, miközben ő bérből és fizetésből fél, itt közbevetem, mintha neki nem csak az számítana két tukmálás között, majd ellentámadok, a pénz mellett még annyi más fontos dolog van a világon, egyébként is tudtam, hogy egy mammonimádó multimilliomos olajsejkkel kerültem össze, tuti, hogy öt Mercedes áll a bazár előtt, úgyhogy bizonyosan no more mani, igen, ez a vége, már a végének, na jó, ennyivel többet még tudok adni, ugye jó így, na jó, na jó, vegyek hármat, kettőt kapok, vagy négyet háromért, vagy akkor, ha ezt is viszem, akkor azt kivonja belőle, ha megszorozzuk hárommal, akkor legyen gyök kettő, csak most, csak nekünk, mondjuk úgy, a személyes és a kulturális szimpátia miatt egyszerre, na, ugye, mondta, hogy jó lesz így, érezte a szikrát, már az első pillanattól kezdve, Magyarisztán lenni nagyon szép hely, Puskás, na, ugye, hogy megmondta, megérezte, a hatodik érzék, mibe csomagolhatja, ennyire már rég örült találkozásnak, persze mi is köszönjük, legközelebb is ide jövünk, mi is egy úriembert ismertünk meg önben, igen tisztelt bazáros úr.”
„A bazárban bármi és annak az ellenkezője is felbukkanhat, valahogy úgy, ahogyan a Hezar-o-yek sháb, az Ezeregyéjszaka meséiben. Az egyik legváratlanabb élményem egy sportcipő volt, szürke színű. Egy kirakatban várta gyanútlan áldozatát. Az oldalán nagy, fekete betűk. Sony.”
„Ha Irán, akkor Paykan. Ez az autó nem ismer lehetetlent. Zsiguli tüdő, Trabant szív, Skoda agy, Dacia féltengely. Elnyűhetetlen brit technológia az 50-es évekből. Bárhova elvisz, és bármivel visszajöhetsz. Már a nevéből is ez következik. Nyíl. Ha kilövöd, ott marad. Ha szerencséd van, extra szolgáltatásként hazahoz. A fogyasztása megbízható 13 liter, ez fölmehet bármeddig, lejjebb viszont gyárilag képtelen rá. Így van beállítva, hogy fogyjon a kőolaj. Persze ez itt senkit nem foglalkoztat különösebben, érthető módon, a 30-40 forintos benzinárak mellett. Ebből a kocsiból milliónyi járja Irán útjait, a taxik nagy része is ilyen márkájú, a legkülönbözőbb évjáratúak, a legóvatosabb tippek is jóval harminc év fölöttre szólnak. Műszaki állapotukkal nem vagyok hajlandó foglalkozni. Ha így tennék, valószínűleg nem ülnék soha többet Paykanba, várhatnék jobb autóra, vagy poroszkálhatnék át a sivatagon, barna, utcai cipőben. Akkor inkább a Nyíl, legfeljebb akkor szólok, ha, amint azt rendszeresen gyakorolják errefelé, járó motorú autóba tankolna a mindenkori sofőr, amelyben speciel én közben benne ülők. Nem annyira komfortos ilyenkor az autó belülről, bár meg kell mondjam, egyébként nagyon igényes belső terekkel találkoztam már, sok szélvédő mögé kerül fekete szőrmecsík a tűző nap ellen, nem ritkák a kifejezetten szép üléshuzatok, belső kárpitok sem. Persze mindez semmit nem változtat a tényen, hogy a kocsi akármikor és bármiért megállhat út közben. De ezzel is, mint minden egyéb hétköznapi dologgal ebben az országban, valahogy együtt lehet élni. A nem hétköznapi dolgokon pedig igazság szerint nem nagyon érdemes gondolkozni. Talán azért, mert azok tényleg nem hétköznapi dolgok.”
„Rendes havi raportomon ülök a titkosszolgálat irodájában. A szemben ülő tisztnek mindenki gyanús, én vagyok valószínűleg ebben a pillanatban a leggyanúsabb. Szolidan vallat, hol jártam, mit csináltam, kivel találkoztam. A tét, hogy kapok-e vízumhosszabbítást újabb egy hónapra azért, hogy segíthessünk a népének. Megszoktam már ezt a módit, de azt nem mondom, hogy jó érzés úgy kelni, lenni, mozogni, dolgozni, hogy tudom, megfigyelnek. A munkatársaink nem tehetnek mást, mint hogy együttműködnek, így rájuk nem tudok haragudni. Igyekszem úgy részt venni a mindennapokban, hogy ne keletkezzen ügy körülöttem. Szükség van a pénzre, amit hozunk, de nincsen szükség arra, ami velünk együtt bejön ebbe a zárt és végtelenségig ellenőrzött világba. Rendszeresen eljárok ezekre a meghallgatásokra, kikérdezésekre, ellenőrzésekre, mikor melyik szolgálat, minisztérium, hatóság rendel be éppen. Tanulok tartani magam, tanulok figyelni, tanulom kerülni a feltűnést. Tanulok eggyé lenni a sivatagi homokkal. Az otthoniak már csak úgy neveznek, az öreg rája.”
