Emlékszem, egyszer Srí Lankán egy árvaházi látogatást követően beültünk a kisbuszba, és hazaindultunk.

Már úton voltunk, amikor egyszerre a leghátsó ülések alól halk köhögést hallottam, majd még egyet. Kértem a sofőrt, hogy álljon meg. Tízévesforma kisfiú kuporgott az ülés alatt. Piszkos ruhában volt, mezítláb. Sírt. Félt. Menekülni akart. Haza akart menni. De nem volt haza. Neki az árvaház volt az otthona. Vissza kellett vinnünk.

Az árvaházban azt mondták, ötödször próbál elszökni. Tudtam, hogy gondját viselik, vigyáznak rá, de a szülei helyett szülei nem lehetnek.

Álltam az árvaház udvarán, kétségek között, tehetetlenül. Nem tudtam, mit tegyek. Nem az én sorsom volt, és mégis úgy éreztem, közöm van hozzá.

Indulnunk kellett.

Az autóban még sokáig előttem volt a kisfiú szeme, arca, az a kétségbeesett tekintet, amellyel a világtól segítséget, enyhet, kiutat remélt. Néztem a tájat, és közben arra gondoltam, mit kezdhetnék a másik ember, a másik nemzet, a világ sorsával.

Mire elég, amit tudok, amit tehetek, amit adhatok?

Tudhatok-e valaha is annyit, hogy levegyem a másik ember sorsterheit?