Tengerparton
Ülünk a lidó homokjában Ilivel, fogadjuk a tenger végtelen hullámait.
Azúrkék ég, napsárga pont.
Felhőtlen napok az olasz vidéken.
Áldás.
A helyi busz, amivel a partra érkeztünk, tömve volt fekete bevándorlókkal.
A tengeri levegő szabaddá tesz, csodás érzés, amikor eltölti a tüdőt.
A homokban felbukkan egy kis rák.
Merünk-e örülni az életnek?
Egy árus papírsárkányokat enged az égre.
Ő is velünk utazott a buszon.
Láttuk, amikor megkapta az aznapi pénzét, és az árut, amit ma el kell adnia.
A nap és a sós víz, milyen más így az ember bőre.
Hét közben kevesebben jönnek, a hétvégén tele a strand.
Mi lehet az otthoniakkal?
Bárcsak ők is itt lennének.
Jó, hogy reggel a sütemények mellé sósat is kértünk.
Holnap Ferrara.
Ezek az emberek kilométereket gyalogolnak reggeltől estig a homokban, beöltözve, tűző napon, áruval a hátukon.
A vízben szabadok vagyunk, a vízben újjászületünk.
Mi lesz azokkal, akik elsüllyednek a lélekvesztőkkel?
Ugyanaz a tenger.
Ugyanaz a víz.
Könnyektől a só.
Merünk-e örülni az életnek?
Ujjaink között pereg a homok.
Olyan jó együtt.
Mennyi hang.
Hol ez, hol az a hang tűnik elő, és mutatja meg a maga történetét.
A háttérben csendben morajlik a tenger.
Mint valami különös koncerten.
Prego, prego, prego, lepedő, sárkány, napszemüveg, arcfestés, prego, csak valamit, prego.
Mi lesz így a Föld másik felével?
Annyira jó itt, maradjunk még.
Kilépünk az időből, csak nézzük a sirályokat, a gyerekeket, az épülő homokvárakat.
Dolce vita.
A kezekben naptej, napolaj villan, mi lesz így a vízzel?
A dolce velünk jött, a vita otthon maradt.
Most csak a van van.
A magunk mögött hagyott mindennapok.
A közös felfedezés öröme.
Találkozás a hellyel, egymással, önmagunkkal.
Másképpen. Pihentebben, teljesebben, szabadabban.
Nyitottan ízekre, színekre, hangokra, illatokra.
A részletekre.
A látványra.
A kékre.
Mennyi árnyalata van a kéknek!
Tudunk-e még örülni az életnek?
Merünk-e még örülni az életnek?
Lehet-e még örülni az életnek?