Mostanra fullasztóvá lett a hőség, ezt azóta mondom, amióta Iránban vagyok, de most tényleg, a helyiek szerint így augusztus elejétől jön az igazi, a datolyaérlelő meleg, ilyenkor aszalódik mézédesre a datolya bánatában, ők könnyen örülnek ennek az időnek, ebből élnek, mondják, ha van Bamban negyven datolyafád, életed végéig nem kell dolgoznod.

Erre fölkapom a fejem, mondom hol az a sor, azonnal beállok, aztán elfáradok a gondolattól, odakint majd ötven fok, bensőmben tizennéggyel kevesebb, vagy ki, vagy be, élet a világok között, tompa nyomás a tarkón, éget a nap, ideje indulni, vakít a fény, húsomba hatol a hőség, már az utcán vagyok, dehogy utcán, kietlen, sivár, sivatagi földúton, sehol egy fa, vagy árnyék, még a saját árnyékom sem látszik- itt vagyok-e egyáltalán?

A nap csak tűz, the sun is only fire, súlya van a melegnek, fedetlen fejjel, vagyis fővel, fő a fő, forrásban a víz, leszegett fejjel tekintek az égre - biztos, hogy nekem éppen itt van dolgom?

Menni kell, már csak egy lépés a következő lépésig, mindig csak a következő lépést kell kibírni, menetel a testem, én meg valahol önmagam felett járok, tompán kavarognak bennem a színek, barna a sivatag, kék a gondolat, tompán izzó sárga fáradtság, valahogy minden együtt dobog bennem, a volt, a van, a lesz, időtlen a hőség, mindegy mi volt, az is, mi lesz, most csak a van van, az élet kulcsa.

Benyitok ide, benyitok oda, megélem ezt, megélem azt, a világ mint elvarázsolt kastély, trónján a tekintély, aki mindig jobban tudja, mi jó nekem, mint én magam, hogy szavát ne felejtse, trónját ne veszítse. Járt volna az élethez használati utasítás, már belépéskor, valahogy nálam ez elmaradt, most próbálhatok ki mindent élőben, egyenes adásban, de legalább felirat lenne a mindenkori ajtón, ki itt belépsz, hagyj fel, vagy adj fel, vagy bármi, csak valami útmutató mutatóba, elég lenne annyi, hogy ez az, ő az, vagy, hogy ő biztosan nem.

Ha egyszer rátalálok ajtóra, kulcsra, jelet teszek rájuk, könnyebb lesz így az utánam jövőknek.

Megyek az utamon, itt-ott pálmák, tevék és homok, ameddig a szem ellát, fullasztó a hőség, fél szemmel önmagamat nézem, vonszolom a testem mint súlyos keresztet, a városban, amerre nézek, összedőlt házak, romok, porrá lett életek, légiósként a sivatagban, ki ide menekült, testemről közben ömlik a víz, én meg, anyagon túl, mint kaján öregúr ott fent a páholyban, elnézem magam - nem lennék most a helyemben.

Mondjak igent, mondom magamnak, ha már itt vagyok, az igen a feloldódás, az elfogadás, híd ott, hol addig fal állt, bár ki tudja, minden egy, élet igenek és nemek felett, csak úgy, szívből és nyugodtan, dönteni, de hogyan, állni a rengetegben széttárt karokkal - mit akarsz, világ, miért akarsz mindig valamit?

Érdekek mentén létezel, elvársz és megítélsz, azt mondod, szabadságot adsz, miközben magad sem vagy szabad, csak gondold meg, ki vagy és ki lehetnél, ha mernél, érdekek, kényelem, arcok és maszkok felett, ön dönt, újra és újra, és hogy ki az ember, talán a döntése, az ajtó, amin benyit, amelynek színe csak odabent derül ki, fehér vagy fekete, sokszor egyik sem, vagy mindkettő.

Csupa azt hiszem, azt hiszem, jó döntés volt, azt hiszem, jó vagyok, azt hiszem, szeretek, azt hiszem, adok, azt hiszem, boldog vagyok, és akkor körbenézünk és kérdezünk - szerinted jó vagyok, elég vagyok, értékes vagyok?

A világ unottan ránk néz, talán mond valamit, de inkább magáról beszélne, nem rosszból, csak ha már összejöttünk, hadd mondja ő előbb.

Beszélünk vagy beszélgetünk, elbeszélünk vagy elbeszélgetünk, végtére is annyi éven át jóban-rosszban, kapcsolatban, házasságban, elbeszélem neked, mit érzek, elbeszélem neked melletted, te pedig elbeszéled nekem mellettem, aztán majd találkozunk legközelebb is, könnyebb így együtt.

A hőségben van valami kortalan, megremeg a levegő, hónapok óta nem esett, a gyerekek felhőt csak képekről, amúgy meg, mi az, hogy felnőtté lenni, hát nem így voltam én gyerekként is annak idején, gondolatok közt jártam az utat, tettem egyik lábam a másik elé, néhány cipőmérettel fiatalabban.

Dehogy van a léleknek kora, mindenki érzi ezt, a lélek az időnél titkosabb minőség, kilélek, belélek, és újra ki, és újra be.

És valóban, sokszor érzem úgy, hogy most ez az énem az állandóm egy pár évre, a velejáróm, igyekszem vigyázni rá, persze nem mindig volt ez így, égett az a gyertya mindkét végén, ha már, de szerencse, hogy most, néhány szürke ajtóval gazdagabban, itt vagyok neki-magamnak, útmutatónak, mintegy kezemben a bottal, amit aztán már csak követni kell.

Járjam a nyugati utat és érteni akarjak, vagy a keletit és igyekezzek kiüresedni? 

Mi dolgom keleten, kérdezem nyugaton, mi dolgom nyugaton, kérdezem keleten.

Őrület ez a meleg, itt a perzsa sivatagban, negyvenöt fok árnyékban, a szám tíz perce nem nyílik, úgy kell széthúzni mint valami tépőzárat, szájtépőzár, jönnek a gondolatok, újra és újra, nem tudom, mi honnan, nem tudom, mi miért, itt a kérlelhetetlen perzsa nap alatt, az ember és az ő örök belső útkeresése, lám, mi új dolog lenne a nap alatt, különösen egy nap alatt, kérek két naposcsibét és egy árnyékosat, ez utóbbit csak dacból, a hőség miatt.

Egy szem datolyát veszek magamhoz ugyanitt, Bamban terem a világ legfinomabb datolyája, ezt most mondták meg a perzsák a világnak.

Közben ránézek a hegyekre ott a háttérben, mennyit dolgozhattak az angyalok ezen a Földön, hogy ilyen gyönyörű tájat teremtettek, sivatag, tűző nap, mélykék ég, körben ezek a csodálatos, halványvörös hegyek, állhattak hosszan mint festő a vászon előtt, oda még egy kis kéket, nem gondolja, kolléga úr, hogy az a hegyvonulat, talán egy kicsit följebb a tetejét. Talán meséltem önnek, egyszer dolgoztam egy erdei tájon, oly szépségesre sikeredett, hogy meg is könnyeztem, micsoda kép, boldogan könnyező angyal, nézzétek, ezt én alkottam, szegény, ha most ránéz egy esőerdőre, mit gondolhat, mit tettünk a fákkal?

És mit tettünk a folyókkal és a tengerekkel, mert a víznek, ha valahol értéke van, akkor a világnak efféle tájain, élet-halál kérdése, hogy vízhez jusson az ember, a víz itt, ahol alig van belőle, talán éppen ezért a gazdagság jele, aki megtehette egykoron, szökőkutat vagy csobogót épített a köznép csodálatára, egyenesen a palotakertbe, szegények meg csak nézték, az úr, az aga annyit iszik, amennyit akar, még fürdik is talán, de ebben biztosak már nem lehettek, a víz, az életet adó, ami itt hónapok óta egy csepp sem esett.

Lassan-lassan megérkezni látszom, véget ér az út, illetve dehogyis, most kezdődik, vagy hogy mondjam, mindig is járom, akkor is, ha nem tudok róla, na jó, leülök egy hűvös sarokba, kérek egy erős teát kockacukorral, becsukom a szemem, és arra gondolok, kivel is beszélgettem én ezidáig, ezen a kietlen és napszítta perzsa félúton.