Utak, ahol jártam - Tisch Ferenc írásai

2018\12\22

Mit mondana most?

Mit mondana, ha most egyszerre elénk lépne?

Este, a fa előtt.

Imádkozz? Örülj? Ünnepelj? Szeress? Pihenj?

Ne csüggedj? Tartsd magad?

Lépj elő és mondd? Kiabálj? Várd ki az időd, a változás úgyis mindent beteljesít?

Azt mondaná, magaddal kezdd, minden onnan indul?

Mit mondana, mire biztatna, mitől óvna?

Azt biztosan mondaná, hogy legyen hozzá közünk.

Az életünkhöz, a szeretteink életéhez, az emberiség, a világ sorsához. Elvégre miénk is ez a világ, magunk is teremtjük.

Biztosan sok mindenre emlékeztetne.

Emlékeztetne, mi mindenről döntünk.

Emlékeztetne, hogy mi döntünk a gondolatainkról, a szavainkról és a tetteinkről Mi döntjük el, félünk-e vagy szeretünk, mi döntjük el, hiszünk-e az adottság mögött rejlő lehetőségben.

Mi döntünk a színekről. Mi döntjük el, milyen alapgondolattal élünk.

Mi döntjük el, részt veszünk-e, és mi döntünk arról, mikor mondunk nemet. Mi döntjük el, elfogadjuk-e a pénzt, és mi döntjük el, milyen áron akarunk érvényesülni. Mi döntjük el, hova, kihez csatlakozunk, milyen embernek, szándéknak, gondolatnak adjuk át magunkat.

Mi döntünk a szándékainkról. Mi döntünk a hitünkről. Mi döntjük el, meg tudjuk-e különböztetni a feketét a fehértől, az igazságot a hazugságtól.

Mi döntjük el, kinek tekintjük magunkat és kinek a másikat. Mi döntjük el, falakban gondolkozunk, vagy meglátjuk a falak helyett építhető hidak lehetőségét.

Mi döntünk a mosolyunkról.

Mi döntjük el, hogyan gondolkozunk a másik emberről, a másik nemzetről, a másik bőrszínről, a másik vallásról, a másik kultúráról.

Mi döntjük el, kinyújtott kézzel állunk-e a világ előtt.

Mi döntjük el, vállaljuk-e a felelősséget a gondolatainkért, szavainkért és tetteinkért. Mi döntjük el, mit engedünk be a külvilágból, mit engedünk megfoganni magunkban.

Mi döntjük el, öntudatlanul sodródunk, vagy tudatos alkotóként veszünk részt az életünkben. Mi döntjük el, mi kerül ki a kezünk alól, hozzáteszünk-e a világhoz, vagy csak elvenni akarunk belőle.

Mi döntjük el, bekapcsoljuk-e, meghallgatjuk-e, elhisszük-e. Mi döntjük el, mivel töltjük az időt, mi döntjük el, kivel töltjük az időt.

Mi döntjük el, jó-e velünk lenni.

Mi döntjük el, meglátjuk és megéljük-e, hogy egyszerre vagyunk jelen egyénként, egy család részeként, egy nemzet részeként, az emberiség és az Egész részeként. Mi döntjük el, meglátjuk és megéljük-e, hogy egyszerre vagyunk test, lélek és szellem. Nem vagy-vagy, hanem így, egyben. És.

Mi döntjük el, tudatosan dolgozunk-e önmagunk és a világ megismerésén. Mi döntjük el, felismerjük-e a kor feladatait, képesek vagyunk-e a múlt fölé emelkedni.

Mit mondana, ha egyszerre elénk lépne a fa előtt?

Biztosan emlékeztetne.

Emlékeztetne arra, hogy nem véletlenül vagyunk itt. Hogy szükség van ránk. Hogy higgyünk a jövőben, a jövő alakításának lehetőségében. Higgyünk abban, hogy adhatunk, gyógyíthatunk, tehetünk az élővilágért, a Földért, a természetért, az emberiségért, egymásért, magunkért.

Higgyünk abban, hogy bárhogy legyen, ami jön, mindenképpen szebb és boldogabb lesz annál, mint ami most van.

Higgyük, hogy ami van, annak nem kell úgy lennie. Higgyük, hogy ha mi egyénként változunk, a világunk is változni fog. Higgyük, hogy van kiút, hogy van szebb holnap, hogy vannak eszközök.

Emlékezzünk arra, hogy a világ változik, a színpad változik, a szereplők változnak.

Tartsuk magunkat, mert amikor a szín változik, oda magunkkal azt visszük, amivel ebben a színben jelen voltunk. Velünk jön a kitartó, az állhatatos, a szelíd, de velünk jön az áruló, a megalkuvó és a gyáva is. A következő színben is lesz tükör.

Emlékezzünk, hogy sokaknak van szüksége ránk.

Tudjuk, a nagy dolgok rendszerint úgy kezdődnek, hogy egy ember elindul.

Emlékezzünk, hogy minden mindennel összefügg.

Emlékezzünk, hogy bennünk az Egész és mi az Egész részei vagyunk.

Mit mondana ma, ha egyszerre elénk lépne a fa előtt?

Azt biztosan mondaná, hogy minden pillanatban emlékezzünk, van hozzá közünk.

 

 

ravenna_kereszt.JPG

karácsony belső utak

2018\12\19

Tengerparton

Ülünk a lidó homokjában Ilivel, fogadjuk a tenger végtelen hullámait.

Azúrkék ég, napsárga pont.

Felhőtlen napok az olasz vidéken.

Áldás.

A helyi busz, amivel a partra érkeztünk, tömve volt fekete bevándorlókkal.

A tengeri levegő szabaddá tesz, csodás érzés, amikor eltölti a tüdőt.

A homokban felbukkan egy kis rák.

Merünk-e örülni az életnek?

Egy árus papírsárkányokat enged az égre.

Ő is velünk utazott a buszon.

Láttuk, amikor megkapta az aznapi pénzét, és az árut, amit ma el kell adnia.

A nap és a sós víz, milyen más így az ember bőre.

Hét közben kevesebben jönnek, a hétvégén tele a strand.

Mi lehet az otthoniakkal?

Bárcsak ők is itt lennének.

Jó, hogy reggel a sütemények mellé sósat is kértünk.

Holnap Ferrara.

Ezek az emberek kilométereket gyalogolnak reggeltől estig a homokban, beöltözve, tűző napon, áruval a hátukon.

A vízben szabadok vagyunk, a vízben újjászületünk.

Mi lesz azokkal, akik elsüllyednek a lélekvesztőkkel?

Ugyanaz a tenger.

Ugyanaz a víz.

Könnyektől a só.

Merünk-e örülni az életnek?

Ujjaink között pereg a homok.

Olyan jó együtt.

Mennyi hang.

Hol ez, hol az a hang tűnik elő, és mutatja meg a maga történetét.

A háttérben csendben morajlik a tenger.

Mint valami különös koncerten.

Prego, prego, prego, lepedő, sárkány, napszemüveg, arcfestés, prego, csak valamit, prego.

Mi lesz így a Föld másik felével?

Annyira jó itt, maradjunk még.

Kilépünk az időből, csak nézzük a sirályokat, a gyerekeket, az épülő homokvárakat.

Dolce vita.

A kezekben naptej, napolaj villan, mi lesz így a vízzel?

A dolce velünk jött, a vita otthon maradt.

Most csak a van van.

A magunk mögött hagyott mindennapok.

A közös felfedezés öröme.

Találkozás a hellyel, egymással, önmagunkkal.

Másképpen. Pihentebben, teljesebben, szabadabban.

Nyitottan ízekre, színekre, hangokra, illatokra.

A részletekre.

A látványra.

A kékre.

Mennyi árnyalata van a kéknek!

Tudunk-e még örülni az életnek?

Merünk-e még örülni az életnek?

Lehet-e még örülni az életnek?

 dolce_vita.JPG

 

utazás Olaszország külső utak

2018\12\13

Sorsok

Emlékszem, egyszer Srí Lankán egy árvaházi látogatást követően beültünk a kisbuszba, és hazaindultunk.

Már úton voltunk, amikor egyszerre a leghátsó ülések alól halk köhögést hallottam, majd még egyet. Kértem a sofőrt, hogy álljon meg. Tízévesforma kisfiú kuporgott az ülés alatt. Piszkos ruhában volt, mezítláb. Sírt. Félt. Menekülni akart. Haza akart menni. De nem volt haza. Neki az árvaház volt az otthona. Vissza kellett vinnünk.

Az árvaházban azt mondták, ötödször próbál elszökni. Tudtam, hogy gondját viselik, vigyáznak rá, de a szülei helyett szülei nem lehetnek.

Álltam az árvaház udvarán, kétségek között, tehetetlenül. Nem tudtam, mit tegyek. Nem az én sorsom volt, és mégis úgy éreztem, közöm van hozzá.

Indulnunk kellett.

Az autóban még sokáig előttem volt a kisfiú szeme, arca, az a kétségbeesett tekintet, amellyel a világtól segítséget, enyhet, kiutat remélt. Néztem a tájat, és közben arra gondoltam, mit kezdhetnék a másik ember, a másik nemzet, a világ sorsával.

Mire elég, amit tudok, amit tehetek, amit adhatok?

Tudhatok-e valaha is annyit, hogy levegyem a másik ember sorsterheit?

arvahaz_1.jpg

segélyezés árvaház Srí Lanka külső utak

2018\12\11

Saját szememmel Perzsiáról 2.

„Bazárba lépve aktiválom számolatlan arab-perzsa életeim válogatott tapasztalatait. Bármit mond, az drága, az előbb olcsóbban láttam, különben is lenni magyarisztáni, nem gazdag japán vagy amerikai, ennyi pénzt még életemben nem láttam, ez most komoly vagy valami helyi tréfa, esetleg, ha és amennyiben, ha ideadja azt is, akkor nehéz szívvel, de ki tudom fizetni a felét. Már a felének. Ilyenkor persze hivatalból felháborodik, ezt hivatalból nem értem, csak jót akartam, mégiscsak egymásra lennénk utalva, mindkettőnk felett ott lebegnek a bazár farkastörvényei, mire jó adag váddal, széles karmozdulatokkal kísért tirádákban kapom meg, hogy nekem csak a pénz számít, miközben ő bérből és fizetésből fél, itt közbevetem, mintha neki nem csak az számítana két tukmálás között, majd ellentámadok, a pénz mellett még annyi más fontos dolog van a világon, egyébként is tudtam, hogy egy mammonimádó multimilliomos olajsejkkel kerültem össze, tuti, hogy öt Mercedes áll a bazár előtt, úgyhogy bizonyosan no more mani, igen, ez a vége, már a végének, na jó, ennyivel többet még tudok adni, ugye jó így, na jó, na jó, vegyek hármat, kettőt kapok, vagy négyet háromért, vagy akkor, ha ezt is viszem, akkor azt kivonja belőle, ha megszorozzuk hárommal, akkor legyen gyök kettő, csak most, csak nekünk, mondjuk úgy, a személyes és a kulturális szimpátia miatt egyszerre, na, ugye, mondta, hogy jó lesz így, érezte a szikrát, már az első pillanattól kezdve, Magyarisztán lenni nagyon szép hely, Puskás, na, ugye, hogy megmondta, megérezte, a hatodik érzék, mibe csomagolhatja, ennyire már rég örült találkozásnak, persze mi is köszönjük, legközelebb is ide jövünk, mi is  egy úriembert ismertünk meg önben, igen tisztelt bazáros úr.”

 

„A bazárban bármi és annak az ellenkezője is felbukkanhat, valahogy úgy, ahogyan a Hezar-o-yek sháb, az Ezeregyéjszaka meséiben. Az egyik legváratlanabb élményem egy sportcipő volt, szürke színű. Egy kirakatban várta gyanútlan áldozatát. Az oldalán nagy, fekete betűk. Sony.”

 

„Ha Irán, akkor Paykan. Ez az autó nem ismer lehetetlent. Zsiguli tüdő, Trabant szív, Skoda agy, Dacia féltengely. Elnyűhetetlen brit technológia az 50-es évekből. Bárhova elvisz, és bármivel visszajöhetsz. Már a nevéből is ez következik. Nyíl. Ha kilövöd, ott marad. Ha szerencséd van, extra szolgáltatásként hazahoz. A fogyasztása megbízható 13 liter, ez fölmehet bármeddig, lejjebb viszont gyárilag képtelen rá. Így van beállítva, hogy fogyjon a kőolaj. Persze ez itt senkit nem foglalkoztat különösebben, érthető módon, a 30-40 forintos benzinárak mellett. Ebből a kocsiból milliónyi járja Irán útjait, a taxik nagy része is ilyen márkájú, a legkülönbözőbb évjáratúak, a legóvatosabb tippek is jóval harminc év fölöttre szólnak. Műszaki állapotukkal nem vagyok hajlandó foglalkozni. Ha így tennék, valószínűleg nem ülnék soha többet Paykanba, várhatnék jobb autóra, vagy poroszkálhatnék át a sivatagon, barna, utcai cipőben. Akkor inkább a Nyíl, legfeljebb akkor szólok, ha, amint azt rendszeresen gyakorolják errefelé, járó motorú autóba tankolna a mindenkori sofőr, amelyben speciel én közben benne ülők. Nem annyira komfortos ilyenkor az autó belülről, bár meg kell mondjam, egyébként nagyon igényes belső terekkel találkoztam már, sok szélvédő mögé kerül fekete szőrmecsík a tűző nap ellen, nem ritkák a kifejezetten szép üléshuzatok, belső kárpitok sem. Persze mindez semmit nem változtat a tényen, hogy a kocsi akármikor és bármiért megállhat út közben. De ezzel is, mint minden egyéb hétköznapi dologgal ebben az országban, valahogy együtt lehet élni. A nem hétköznapi dolgokon pedig igazság szerint nem nagyon érdemes gondolkozni. Talán azért, mert azok tényleg nem hétköznapi dolgok.”

 

„Rendes havi raportomon ülök a titkosszolgálat irodájában. A szemben ülő tisztnek mindenki gyanús, én vagyok valószínűleg ebben a pillanatban a leggyanúsabb. Szolidan vallat, hol jártam, mit csináltam, kivel találkoztam. A tét, hogy kapok-e vízumhosszabbítást újabb egy hónapra azért, hogy segíthessünk a népének. Megszoktam már ezt a módit, de azt nem mondom, hogy jó érzés úgy kelni, lenni, mozogni, dolgozni, hogy tudom, megfigyelnek. A munkatársaink nem tehetnek mást, mint hogy együttműködnek, így rájuk nem tudok haragudni. Igyekszem úgy részt venni a mindennapokban, hogy ne keletkezzen ügy körülöttem. Szükség van a pénzre, amit hozunk, de nincsen szükség arra, ami velünk együtt bejön ebbe a zárt és végtelenségig ellenőrzött világba. Rendszeresen eljárok ezekre a meghallgatásokra, kikérdezésekre, ellenőrzésekre, mikor melyik szolgálat, minisztérium, hatóság rendel be éppen. Tanulok tartani magam, tanulok figyelni, tanulom kerülni a feltűnést. Tanulok eggyé lenni a sivatagi homokkal. Az otthoniak már csak úgy neveznek, az öreg rája.”

 

raja.JPG

 

kultúra utazás Irán Perzsia külső utak

2018\12\09

Kávéházi szösszenetek 8.

A remény rabjának érezte magát, pedig valójában ő zárta kalitkába a reményt.

eg.jpg

 

Arra gondolt, mit is keres ő, univerzális lélek, ebben az egyszer használatos testben.

 

Ha legyőzni nem is tudta magát, egy döntetlenre azért jó volt. 

 

A régi ellenségeink az új barátaink, a régi barátaink az új ellenségeink.

 

A betegségen keresztül tanult egészségesen élni.

 

Nem agár, pincsi, csak nagyon motivált.

 

A gyerekek a tankönyvekből azt tanulhatták, hogy a világ egy hatalmas definíció.

 

Kérlek fiam, hozd ki az ellenőrződ, adnék egy intőt apádnak.

 

A kétségünk válaszúthoz érkezett.

 

 A két generáció között kisebb szünet alakult ki.

 

Megadtuk volna magunkat, de az ellenségnek sem kellettünk.

 

Saját gyártású, egyedi probléma. 

 

Születésnapod alkalmából szeretettel lájkolom a képed.

 

Látom, aki látja a jövőt.

 

Innen már kikövezett út vezetett a zsákutcába.

 

Milyen édes, milyen gyermeki, milyen ártatlan farkaskölyök.

 

Szó szót követett meg.

 

A biztonság kedvéért uramnak szólítottam a bátyámat.

 

Színes sakktábláról álmodott.

 

Nosztalgiában mindig nagyon erősek voltunk.

 

A gyermeküktől várták, hogy beteljesítse megvalósulatlan álmaikat.

 

Darabokra törte a pillanatot.

 

A mindennapok monotóniájában elfelejtettek egymásra nézni.

 

Ki a kezekkel a történelem farzsebéből!

 

Megoldhatatlan feladat elé állítottuk a gordiuszi csomót.

  

Megküzdött, megharcolt minden megbízásért a családi asztalnál.

 

Hagyjuk a lényeget, térjünk a részletekre.

 

Ilyet még csak hallomásból látott.

 

A család egyik ágán mindenki nagyon tehetséges, ő inkább a másik ágat képviseli.

 

A becsülete egy svájci bankszámlán pihent.

 

A felek beléptek a ringbe, majd mint negyedek távoztak onnan.

 

Egykor viszonyunk volt, ma már köszönő sincs.

 

Szerencsétlen játékos.

 

Nem, ön nem a képességei miatt, ön politikai kinevezett.

 

Ő volt a kor nagy szülöttje, nehéz idők voltak.

 

Csak plátói kapcsolat alakult ki közte és a múzsa között, a csókig nem jutottak el.

 

Sorsom sorsa én vagyok.

 

más kávéház

2018\12\05

Honvágy, Heimweh, homesickness

Az utazás része volt, hogy indulni kellett, elköszönni azoktól, akiket szeretek, elengedni a helyet, a lakást, a bútorokat, a könyveket, a napi megszokott, biztonságot adó kereteket, kilépni valahová, az arról a pontról be nem láthatóba, az ismeretlenbe, ami ekkor még legfeljebb reményként és ígéretként élt bennem.

Elengedni a gyerekként olyan sokszor hallott mondatot, járt utat a járatlanért el ne hagyj.

Sok éven át tanultam az elindulásokat, az indulás melletti döntés felvállalását, azt a semmivel össze nem hasonlítható érzést, amikor az ember búcsúzik és továbblép, azt az utolsó pillanatot ott a kapuban, az ajtóban, az állomáson, a repülőtéren, az autó mellett, még egy ölelés, még egy utolsó mondat, még egy csók, még egy hátrapillantás, még egy integetés, és az a különös, mindenféle színekből és hangulatokból gyúrt érzés, ami ilyenkor áthatja az embert, a szívében, vagy inkább gyomortájon.

Tanulni kellett együtt élni vele, tanulni kellett elengedni a kezet, a helyet, a pillanatot, a megszokottat, az ismertet, hogy beengedjem az újat, az ismeretlent, a következő tapasztalattal érkező lehetőséget.

Sokszor vágytam haza. A magyar azt mondja, honvágy.

Vágytam a szeretteimmel lenni, vágytam az otthoni hangulatra, ízekre, hangokra, illatokra, hiányoztak a társak, a barátok. Már gyerekként több alkalommal töltöttem heteket távol hazulról, és még nem voltam középiskolás, amikor első alkalommal egyedül indultam külföldre, még a rendszerváltás előtt. Egy hónap Bajorország, magyarul senki sem tudott. Akkoriban csak tanulgattam németül, internet, mobiltelefon még nem volt, telefonálni sem igen tudtunk, a mentsvárnak bekészített kisszótár otthon maradt. Nagyon kedves és segítő családhoz kerültem, akik mindent megtettek azért, hogy otthon érezzem magam, az első másfél héten ezzel együtt szó szerint át kellett égnem.

Átégett bennem a kezdeti honvágy egy másik minőségen, azon, amelyet a német úgy nevez, Heimweh.

A magyarban vágyakozunk az otthon iránt, a németben megjelenik a Weh, a fájdalom. Amikor tanítványok, külföldre költözők, új életet kezdők kérdezik, hogyan készüljenek a rájuk váró új tapasztalatra, mindig elmondom, legyenek tudatában annak, hogy ezeken az érzéseken, nehézségeken át kell majd égniük, kinél rövidebb, kinél hosszabb ideig tart, van, akinél rendszeresen visszatér, és van, aki olyannyira elviselhetetlennek érzi, hogy visszajön.

Van, hogy a Heimweh egyenesen egy másik arcát mutatja, ami talán az angolhoz áll közelebb: homesickness.

Ebben a kifejezésben már egy egészen más jelentésárnyalat is megjelenik, a betegség, a sickness minősége. Sokakkal találkoztam, akiknél a honvágy valóban lelki betegséget okozott, belebetegedtek az otthontalanságba, szeretteik távollétébe, hiányába, a maró magányba, amely nem tudott építő és gyümölcsöző egyedüllétté lenni, és így új kapcsolódásokhoz vezetni.

Indulásaimban az elengedést és az elválást tanultam, mint a földi élet elengedhetetlen alkotóit. Tanultam beengedni az újat, a más minőséget, a változást, tanultam, hogy a földi életben minden időleges, semmi sem állandó.

Tanultam, hogy az ember a világba mindenhová csak önmagát viszi.

 hatter_2.jpg

utazás világ honvágy külső utak