Mit mondana, ha most egyszerre elénk lépne?

Este, a fa előtt.

Imádkozz? Örülj? Ünnepelj? Szeress? Pihenj?

Ne csüggedj? Tartsd magad?

Lépj elő és mondd? Kiabálj? Várd ki az időd, a változás úgyis mindent beteljesít?

Azt mondaná, magaddal kezdd, minden onnan indul?

Mit mondana, mire biztatna, mitől óvna?

Azt biztosan mondaná, hogy legyen hozzá közünk.

Az életünkhöz, a szeretteink életéhez, az emberiség, a világ sorsához. Elvégre miénk is ez a világ, magunk is teremtjük.

Biztosan sok mindenre emlékeztetne.

Emlékeztetne, mi mindenről döntünk.

Emlékeztetne, hogy mi döntünk a gondolatainkról, a szavainkról és a tetteinkről Mi döntjük el, félünk-e vagy szeretünk, mi döntjük el, hiszünk-e az adottság mögött rejlő lehetőségben.

Mi döntünk a színekről. Mi döntjük el, milyen alapgondolattal élünk.

Mi döntjük el, részt veszünk-e, és mi döntünk arról, mikor mondunk nemet. Mi döntjük el, elfogadjuk-e a pénzt, és mi döntjük el, milyen áron akarunk érvényesülni. Mi döntjük el, hova, kihez csatlakozunk, milyen embernek, szándéknak, gondolatnak adjuk át magunkat.

Mi döntünk a szándékainkról. Mi döntünk a hitünkről. Mi döntjük el, meg tudjuk-e különböztetni a feketét a fehértől, az igazságot a hazugságtól.

Mi döntjük el, kinek tekintjük magunkat és kinek a másikat. Mi döntjük el, falakban gondolkozunk, vagy meglátjuk a falak helyett építhető hidak lehetőségét.

Mi döntünk a mosolyunkról.

Mi döntjük el, hogyan gondolkozunk a másik emberről, a másik nemzetről, a másik bőrszínről, a másik vallásról, a másik kultúráról.

Mi döntjük el, kinyújtott kézzel állunk-e a világ előtt.

Mi döntjük el, vállaljuk-e a felelősséget a gondolatainkért, szavainkért és tetteinkért. Mi döntjük el, mit engedünk be a külvilágból, mit engedünk megfoganni magunkban.

Mi döntjük el, öntudatlanul sodródunk, vagy tudatos alkotóként veszünk részt az életünkben. Mi döntjük el, mi kerül ki a kezünk alól, hozzáteszünk-e a világhoz, vagy csak elvenni akarunk belőle.

Mi döntjük el, bekapcsoljuk-e, meghallgatjuk-e, elhisszük-e. Mi döntjük el, mivel töltjük az időt, mi döntjük el, kivel töltjük az időt.

Mi döntjük el, jó-e velünk lenni.

Mi döntjük el, meglátjuk és megéljük-e, hogy egyszerre vagyunk jelen egyénként, egy család részeként, egy nemzet részeként, az emberiség és az Egész részeként. Mi döntjük el, meglátjuk és megéljük-e, hogy egyszerre vagyunk test, lélek és szellem. Nem vagy-vagy, hanem így, egyben. És.

Mi döntjük el, tudatosan dolgozunk-e önmagunk és a világ megismerésén. Mi döntjük el, felismerjük-e a kor feladatait, képesek vagyunk-e a múlt fölé emelkedni.

Mit mondana, ha egyszerre elénk lépne a fa előtt?

Biztosan emlékeztetne.

Emlékeztetne arra, hogy nem véletlenül vagyunk itt. Hogy szükség van ránk. Hogy higgyünk a jövőben, a jövő alakításának lehetőségében. Higgyünk abban, hogy adhatunk, gyógyíthatunk, tehetünk az élővilágért, a Földért, a természetért, az emberiségért, egymásért, magunkért.

Higgyünk abban, hogy bárhogy legyen, ami jön, mindenképpen szebb és boldogabb lesz annál, mint ami most van.

Higgyük, hogy ami van, annak nem kell úgy lennie. Higgyük, hogy ha mi egyénként változunk, a világunk is változni fog. Higgyük, hogy van kiút, hogy van szebb holnap, hogy vannak eszközök.

Emlékezzünk arra, hogy a világ változik, a színpad változik, a szereplők változnak.

Tartsuk magunkat, mert amikor a szín változik, oda magunkkal azt visszük, amivel ebben a színben jelen voltunk. Velünk jön a kitartó, az állhatatos, a szelíd, de velünk jön az áruló, a megalkuvó és a gyáva is. A következő színben is lesz tükör.

Emlékezzünk, hogy sokaknak van szüksége ránk.

Tudjuk, a nagy dolgok rendszerint úgy kezdődnek, hogy egy ember elindul.

Emlékezzünk, hogy minden mindennel összefügg.

Emlékezzünk, hogy bennünk az Egész és mi az Egész részei vagyunk.

Mit mondana ma, ha egyszerre elénk lépne a fa előtt?

Azt biztosan mondaná, hogy minden pillanatban emlékezzünk, van hozzá közünk.