„Állsz valamely szépen megmunkált perzsa ajtóban már egy ideje, és azon kapod magad, hogy szenvedélyesen magad elé tuszkolsz valakit, aki ugyanezt teszi veled, mindketten a végtelenségig erőszakosak vagytok, szigorúan az előzékenység leple alatt, persze. Mindenki mindenkit előre akar engedni, így aztán mindenki kint marad. Egy ehhez kapcsolódó történet már a britek idejében népszerű volt, ezek szerint egy várandós perzsa nő harminc évig volt terhes, mert az ikergyerekek nem tudtak megegyezni, hogy ki menjen előre”.

„Van Perzsiában egy különös helyi játék, amelynek első ránézésre semmi értelme, ennek ellenére mindenki kivétel nélkül nap-nap után részt vesz benne. A játék neve: Rial vagy toman?. Lényege abban áll, hogy létezik a hivatalos iráni pénzegység, a rial, amely becsületesen meg is jelenik minden pénzérmén, bankjegyen, ahogy az egy valamirevaló pénzegységtől el is várható. Az irániak viszont, egyszerűsítendő a rial inflációs elszabadulását, nem ezt a pénzegységet használják a mindennapjaikban, hanem az egyébként csak névleg létező, toman nevezetűt. A két pénzegységet egy nulla választja el egymástól, hasonlóan, mint a valódi fizetésemet a méltányolhatótól. Egy toman tíz rial, de toman ugye nem létezik, csak elméletben. És akkor kezdőnek a bonyodalmak. Bármiről kérdezed az árát, előbb visszakérdeznek, hogy rial vagy toman, majd elmondja előbb rialban, közvetlenül utána tomanban, beüti a gépbe, persze fordítva (ugye te már az elején elveszted a fonalat, de hivatalból csóválod a fejed, biztos, ami biztos), majd általában ő is belezavarodik, és tulajdonképpen már egyikőtök sem tudja követni az eseményeket, néztek egymásra és vártok valamilyen megoldást, ami nyilván számotokra előnyös. Súlyosbító körülményként néha megjelenik a dollár, esetleg az euró is, mint lehetséges pénznem, na, ez a biztos összeomlás, ezt már az elején föladtam. A helyiek ilyenkor isznak egy teát a nagy ijedtségre. Olyan ez az egész, mintha a forint mellett elméleti pénzegységként bevezetnénk otthon a kanyit, ami tízszeresét éri a forintnak, éppen ezért még ember nem látta. Aztán jönnének a nehézségek. Nincs egy fillérem sem. Forintban vagy kanyiban?”

„Megérkezünk, megáll a taxi, kérdezem, mennyi, mondja húsz. Mindketten tudjuk, hogy maximum öt, de ha valamilyen különös és mély szimpátia alapján azt mondjuk, hét, akkor neki ma fényesebben ragyognak a csillagok, én pedig hagytam magam csúnyán becsapni. De ez a húsz, ez nagyon meglepett. Az arckifejezéséből úgy tűnik, maga sem hisz túlságosan a dologban, de mit lehet tudni, megpróbálta. Nézünk egymás szemébe, várjuk, hátha történik valami, aztán ugyanabban a pillanatban egyszerre kezdünk el nevetni, a helyzeten, magunkon. Pedig nem is értjük egymás nyelvét, csak összehozott minket az élet ebben a taxiban, valahol Teheránban.”

„A dudálás helyi nyelvezete, megismerhetetlen jelentéstartalmai egészen lenyűgöznek, talán mert miszticizmusában valódi mélységeket véltem felfedezni. Egy-egy hosszabb-rövidebb hangjelzés egyszerre jelentheti, hogy vigyázz, mert jövök, menekülj, mert ma a piros kamionnal vagyok, félre emberek, nincs fékem, vagy ma nem vagyok kamionnal, mert szabadnapom van, már ne vigyázz, mert már elmentem, vagy fogok, vagy most nem megyek sehová. Jelenthet fenyegetést, kiszállok és a szakálladnál fogva rángatlak át a sivatagon, de ugyanazzal a jelzéssel jelentheti azt is, hogy salam alejkum, testvérem, de régen láttalak, ugyan, innánk már meg egy zamatos teát a sátramban. Tökmag is lesz. Ebben a labirintusban elbolyong az ember egy darabig, de egy idő után kedveszegetten ráébred, hogy objektív magyarázat nincs az általános dudálás jelenségére, olyan ez, mint a létezés, mélységes oka lehet talán, de nekünk csak annyi adatik meg, hogy konstatáljuk, mindez, abban a formában, ahogy érzékeljük, csak úgy önmagáért- van.”

„Ma még kevesen beszélnek idegen nyelvet errefelé, de már egyre többen tanulnak, és amit tudnak, igyekeznek is használni. Ez főként abban mutatkozik meg, hogy bármit, bármilyen helyzetben utánad kiabálnak az utcán, csak hogy kapcsolatba kerülhessenek veled, és megmutassák, amit tudnak. Megszokott a „Hello Mister!”, vagy a „How are you?”, ilyenkor persze gyakran ott bujkál a szemekben félsz, nehogy válaszoljon vagy visszakérdezzen, mert abból már egy szót nem értenék. Így aztán általában csak összemosolygunk, ennél érthetőbb és tisztább nyelv úgysem volt még a világon, és nem is lehet soha. Néha persze vannak különös megjegyzések is. Egyszer egy kislány mindenféleképpen mondani akart valamit, de nem jutott eszébe semmi, így aztán nekem szegezte bátortalanul, hogy „What is this”. Amolyan köszönésképpen, kifejezett és szándékolt kijelentő módban, nem vált választ, letette, én pedig, ha már így alakult, elfogadtam, hogy így van. A legaranyosabb talán egy kisfiú volt, egy fa alatt ült és átszellemülten magokat rágcsált a perzsa homokban. Ahogy elbandukoltam előtte szokás szerint két gondolat közé szorulva, ő váratlanul utánam kiáltott: „Hello Mister, I love you….”