Utak, ahol jártam - Tisch Ferenc írásai

2018\11\27

Kávéházi szösszenetek 7.

Az állatvilág nagy öregje megszámolta, hányan maradtak.

orang-utan.JPG

 

Összegyűltek a vének, és úgy határoztak, hogy régen minden más volt.

 

A verseny erősítette a szellemet a palackban.

 

Gyáván rohantak utánam az üldözőim.

 

Az mondta, ide nekem az oroszlánt is, ők meg erre odaadták neki.

 

Az élethosszig tartó tanulást még egy kicsit túl is teljesítette.

 

Megfogtam a kezét, de akkor már más keze volt benne.

 

Kisfiam, ha ennyit ülsz a gép előtt, egér nő a hasadba.

 

A vak komondor átesett a genderszakon.

 

Vadnyugati pályaudvar.

 

Elvette a szegényektől és szétosztotta a gazdagok között.

 

Az ember okos volt, már csak szeretet kellett volna, hogy a tudása bölcsességgé legyen.

 

Doktor úr, a pénzemért ez a hála?

 

Kacsalábon forgó palotaforradalom.

 

Nem mertük kérdésekkel tesztelni az intelligenciáját, attól tartottunk, hogy nem értenénk a válaszokat.

 

Nekem csak a végleges van meg, de ha szükséges, leírom piszkozatban is.

 

Kiengedtük a karmikus mélyfagyasztót.

 

Mire enni kezdtük, mert egészséges, kiderült, hogy egészségtelen.

 

Általános lélektanszabadság.

 

Várakozáson felül teljesített alul.

 

Egy ilyen tehetséges embernek már rég külföldön lenne a helye.

 

A kognitív adta az egyiket, a disszonancia a másikat.

 

A földönkívülieknek nem volt szavuk magukra.

 

Bilincset vagy béklyót parancsol?

 

Nehéz elválni a megszokásoktól, és az elválásokat sem könnyű megszokni.

 

A probléma ma nagyon szapora kedvében volt.

 

Szürke dominanciás.

 

Ekkor értette meg, hogy jó esetben is csak rosszra számíthat.

 

Vagyontalanodási vizsgálatot kezdeményeztünk a szegényeknél.

 

Olyan hely volt ez, ahol szívesebben volt senki az ember, mint valaki.

 

más kávéház

2018\11\22

Kávéházi szösszenetek 6.

Kérsz szotyit, tökmag?

kutya_2.JPG

 

Jótett helyében várt.

 

Azt mondták neki, még túlságosan fiatal ahhoz, hogy bármit is gondoljon.

 

Egyszerre csak feltűnt a süllyesztőben.

 

A vén szivarszoba homályában jelölték ki a zöldasztal határait.

 

Az igazság feltett kézzel állt a közöny előtt.

 

Kis pénz, kis foci, nagy pénz, kis foci.

 

Konyhai mérlegképes.

 

A pszichológus akkor már a fejemben tartózkodott.

 

Az örök barátságot örök harag váltotta fel.

 

Sokat dolgozott életében azért, hogy most ne tartson sehol.

 

A harmadik alabárdos megfúrta a másodikat.

 

A függőségei nélkül már ki sem lép a lakásból.

 

Ha figyeltetek volna, tudnátok, hogy már nem kell figyelnetek.

 

A jövő el van vetve.

 

Neked adtam az ifjúságomat, most azonnal add vissza.

 

Ez pedig itt közösségünk üde vakfoltja.

 

Szorgalmazták a békét, bár a háborút az ő fegyvereikkel vívták.

 

Már nem nagyon volt új a nap alatt, így mentünk a hold alá.

 

Pusztán a pénzedért ne gyere hozzám.

 

A monotónia megbotlott az ingerküszöbben.

 

Benne volt minden reményünk, neki meg bennünk.

 

Sokra vihetted volna, ha nem hallgatsz rám.

 

Kétségbeesetten próbálták fékezni a korszellemet.

 

A szöveges egyenletet számokban ki sem tudtuk fejezni.

 

Ráborult a szekrény a sok csontváztól.

 

Többszörös patchwork-család, egy ideje már maguk sem tudják követni, ki kicsoda.

 

Reformokat sürgetett a tudatosságában.

 

A lovászfiú és a grófnő viszonyából a gróf került ki győztesen.

 

Megoldatlan problémáik gyermekeikben éltek tovább.

 

Kérlek, résnyire mindig hagyd nyitva a mondatot.

 

más kávéház

2018\11\20

A tűző napon Perzsiában

Mostanra fullasztóvá lett a hőség, ezt azóta mondom, amióta Iránban vagyok, de most tényleg, a helyiek szerint így augusztus elejétől jön az igazi, a datolyaérlelő meleg, ilyenkor aszalódik mézédesre a datolya bánatában, ők könnyen örülnek ennek az időnek, ebből élnek, mondják, ha van Bamban negyven datolyafád, életed végéig nem kell dolgoznod.

Erre fölkapom a fejem, mondom hol az a sor, azonnal beállok, aztán elfáradok a gondolattól, odakint majd ötven fok, bensőmben tizennéggyel kevesebb, vagy ki, vagy be, élet a világok között, tompa nyomás a tarkón, éget a nap, ideje indulni, vakít a fény, húsomba hatol a hőség, már az utcán vagyok, dehogy utcán, kietlen, sivár, sivatagi földúton, sehol egy fa, vagy árnyék, még a saját árnyékom sem látszik- itt vagyok-e egyáltalán?

A nap csak tűz, the sun is only fire, súlya van a melegnek, fedetlen fejjel, vagyis fővel, fő a fő, forrásban a víz, leszegett fejjel tekintek az égre - biztos, hogy nekem éppen itt van dolgom?

Menni kell, már csak egy lépés a következő lépésig, mindig csak a következő lépést kell kibírni, menetel a testem, én meg valahol önmagam felett járok, tompán kavarognak bennem a színek, barna a sivatag, kék a gondolat, tompán izzó sárga fáradtság, valahogy minden együtt dobog bennem, a volt, a van, a lesz, időtlen a hőség, mindegy mi volt, az is, mi lesz, most csak a van van, az élet kulcsa.

Benyitok ide, benyitok oda, megélem ezt, megélem azt, a világ mint elvarázsolt kastély, trónján a tekintély, aki mindig jobban tudja, mi jó nekem, mint én magam, hogy szavát ne felejtse, trónját ne veszítse. Járt volna az élethez használati utasítás, már belépéskor, valahogy nálam ez elmaradt, most próbálhatok ki mindent élőben, egyenes adásban, de legalább felirat lenne a mindenkori ajtón, ki itt belépsz, hagyj fel, vagy adj fel, vagy bármi, csak valami útmutató mutatóba, elég lenne annyi, hogy ez az, ő az, vagy, hogy ő biztosan nem.

Ha egyszer rátalálok ajtóra, kulcsra, jelet teszek rájuk, könnyebb lesz így az utánam jövőknek.

Megyek az utamon, itt-ott pálmák, tevék és homok, ameddig a szem ellát, fullasztó a hőség, fél szemmel önmagamat nézem, vonszolom a testem mint súlyos keresztet, a városban, amerre nézek, összedőlt házak, romok, porrá lett életek, légiósként a sivatagban, ki ide menekült, testemről közben ömlik a víz, én meg, anyagon túl, mint kaján öregúr ott fent a páholyban, elnézem magam - nem lennék most a helyemben.

Mondjak igent, mondom magamnak, ha már itt vagyok, az igen a feloldódás, az elfogadás, híd ott, hol addig fal állt, bár ki tudja, minden egy, élet igenek és nemek felett, csak úgy, szívből és nyugodtan, dönteni, de hogyan, állni a rengetegben széttárt karokkal - mit akarsz, világ, miért akarsz mindig valamit?

Érdekek mentén létezel, elvársz és megítélsz, azt mondod, szabadságot adsz, miközben magad sem vagy szabad, csak gondold meg, ki vagy és ki lehetnél, ha mernél, érdekek, kényelem, arcok és maszkok felett, ön dönt, újra és újra, és hogy ki az ember, talán a döntése, az ajtó, amin benyit, amelynek színe csak odabent derül ki, fehér vagy fekete, sokszor egyik sem, vagy mindkettő.

Csupa azt hiszem, azt hiszem, jó döntés volt, azt hiszem, jó vagyok, azt hiszem, szeretek, azt hiszem, adok, azt hiszem, boldog vagyok, és akkor körbenézünk és kérdezünk - szerinted jó vagyok, elég vagyok, értékes vagyok?

A világ unottan ránk néz, talán mond valamit, de inkább magáról beszélne, nem rosszból, csak ha már összejöttünk, hadd mondja ő előbb.

Beszélünk vagy beszélgetünk, elbeszélünk vagy elbeszélgetünk, végtére is annyi éven át jóban-rosszban, kapcsolatban, házasságban, elbeszélem neked, mit érzek, elbeszélem neked melletted, te pedig elbeszéled nekem mellettem, aztán majd találkozunk legközelebb is, könnyebb így együtt.

A hőségben van valami kortalan, megremeg a levegő, hónapok óta nem esett, a gyerekek felhőt csak képekről, amúgy meg, mi az, hogy felnőtté lenni, hát nem így voltam én gyerekként is annak idején, gondolatok közt jártam az utat, tettem egyik lábam a másik elé, néhány cipőmérettel fiatalabban.

Dehogy van a léleknek kora, mindenki érzi ezt, a lélek az időnél titkosabb minőség, kilélek, belélek, és újra ki, és újra be.

És valóban, sokszor érzem úgy, hogy most ez az énem az állandóm egy pár évre, a velejáróm, igyekszem vigyázni rá, persze nem mindig volt ez így, égett az a gyertya mindkét végén, ha már, de szerencse, hogy most, néhány szürke ajtóval gazdagabban, itt vagyok neki-magamnak, útmutatónak, mintegy kezemben a bottal, amit aztán már csak követni kell.

Járjam a nyugati utat és érteni akarjak, vagy a keletit és igyekezzek kiüresedni? 

Mi dolgom keleten, kérdezem nyugaton, mi dolgom nyugaton, kérdezem keleten.

Őrület ez a meleg, itt a perzsa sivatagban, negyvenöt fok árnyékban, a szám tíz perce nem nyílik, úgy kell széthúzni mint valami tépőzárat, szájtépőzár, jönnek a gondolatok, újra és újra, nem tudom, mi honnan, nem tudom, mi miért, itt a kérlelhetetlen perzsa nap alatt, az ember és az ő örök belső útkeresése, lám, mi új dolog lenne a nap alatt, különösen egy nap alatt, kérek két naposcsibét és egy árnyékosat, ez utóbbit csak dacból, a hőség miatt.

Egy szem datolyát veszek magamhoz ugyanitt, Bamban terem a világ legfinomabb datolyája, ezt most mondták meg a perzsák a világnak.

Közben ránézek a hegyekre ott a háttérben, mennyit dolgozhattak az angyalok ezen a Földön, hogy ilyen gyönyörű tájat teremtettek, sivatag, tűző nap, mélykék ég, körben ezek a csodálatos, halványvörös hegyek, állhattak hosszan mint festő a vászon előtt, oda még egy kis kéket, nem gondolja, kolléga úr, hogy az a hegyvonulat, talán egy kicsit följebb a tetejét. Talán meséltem önnek, egyszer dolgoztam egy erdei tájon, oly szépségesre sikeredett, hogy meg is könnyeztem, micsoda kép, boldogan könnyező angyal, nézzétek, ezt én alkottam, szegény, ha most ránéz egy esőerdőre, mit gondolhat, mit tettünk a fákkal?

És mit tettünk a folyókkal és a tengerekkel, mert a víznek, ha valahol értéke van, akkor a világnak efféle tájain, élet-halál kérdése, hogy vízhez jusson az ember, a víz itt, ahol alig van belőle, talán éppen ezért a gazdagság jele, aki megtehette egykoron, szökőkutat vagy csobogót épített a köznép csodálatára, egyenesen a palotakertbe, szegények meg csak nézték, az úr, az aga annyit iszik, amennyit akar, még fürdik is talán, de ebben biztosak már nem lehettek, a víz, az életet adó, ami itt hónapok óta egy csepp sem esett.

Lassan-lassan megérkezni látszom, véget ér az út, illetve dehogyis, most kezdődik, vagy hogy mondjam, mindig is járom, akkor is, ha nem tudok róla, na jó, leülök egy hűvös sarokba, kérek egy erős teát kockacukorral, becsukom a szemem, és arra gondolok, kivel is beszélgettem én ezidáig, ezen a kietlen és napszítta perzsa félúton.

 

 teve.jpg

 

 

belső utak

2018\11\18

Kávéházi szösszenetek 5.

Nincs az a pénz, amiért van az a pénz.

pava.jpg

 

Elvarázsolt egy mágus.

 

Mire az ország felkelt, a felkelés elaludt.

 

Magának való típus, másnak semmiképp sem ajánlanám.

 

Felismerte magát egy barlangrajzon.

 

Az ellentengernagy elmagyarázta a lesszabályt.

 

Farkas farkasnak embere.

 

Már eleve elhidegülten ismerkedtek meg.

 

Amikor megértette, hogy rajta is múlik a globális felmelegedés, két fokkal letekerte az egóját.

 

Ülő Bika, a legfürgébb harcosunk.

 

Megadtuk magunkat egy következő kapitulációnak.

 

Átsorolását kérte egy másik állatfajba.

 

Huszáros hajráf.

 

Befogott szánkat nyomták le a torkunkon.

 

Szegény cica az egér miatt került kutyaszorítóba.

 

A fiatalok és az idősek beszélgetését tolmács segítette.

 

Újragondolt tökfőzelék volt, sok áfonyával.

 

Virtuális világtalan.

 

A sors egymásnak teremtette őket, de valaki mindig közbejött.

 

Művész létére egészen életrevalóan gondolkozik.

 

Keserűnek gondolta az életét, pedig valójában savanyú volt.

 

A szkafander mögött érző szív lebegett.

 

Végeztem a végtelennel.

 

Örülünk, hogy kialakult az önálló személyiséged, bár nem pont ilyenre gondoltunk.

 

Idegen országba szakadt meg hazánk fia.

 

Eluralkodott rajta az érzelmi állapot.

 

Nagy tételben fogadás jobbról.

 

Engem azért a sorserők sorsa is foglalkoztatott.

 

Nem kérek, köszönöm, láttam, hogyan készült.

 

Nincs az a pénz. amiért van az a pénz.

 

más kávéház

2018\11\15

Kávéházi szösszenetek 4.

Az idő eltelt magától.

 homok.JPG

 

Történelmi lehetőséget szalasztottunk el, most várhatunk a következő történelemre.

 

Az igazságokat sokszor azért nem vettük komolyan, mert annyira közhelyesek voltak.

 

Nem szeretnék ott lenni, amikor szembenéz a múltjával.

 

Megeredt a nyelve, mi meg utána.

 

Hal vagyok, és hát, szálkás.

 

Belépett a pártba és onnantól belülről bomlasztotta magát.

 

Szétnyílt előtt a tenger, alján azzal a rengeteg szeméttel.

 

Ne érts félre, nem gondolok semmire.

 

Már éppen megbékéltem volna a sorsommal, erre megint kezdi.

 

Nyár, mező, pocok, sas, pocok a szövegösszefüggésből kiragadva.

 

A társadalom megváltozott tudatállapotba került.

 

Közted mindennek vége.

 

Nem minden rovar bogár, de amelyik az, az nagyon.

 

Az ajándék volt a szeretetnyelve, erre folyton érintésekkel zaklatták.

 

Körtánc a sarokban.

 

Alsóközéposztálytalálkozó.

 

A tábornok egyúttal jelezte, hogy számára az ellenség egyre szimpatikusabb.

 

Mennyi szép festmény és mennyi csúnya festő!

 

A mi frakciónkban azt szeretem, hogy nem kell gondolkodni.

 

Ő a férjem és egyben a legjobb barátnőm.

 

Akkor már azért szorongott, hogy el ne vegyék tőle megszokott szorongásait.

 

Szólótáncos, nem bírja, ha nézik.

 

Azt kérte, kövessék, de ők mondták neki, hogy ott már jártak.

 

Amilyen hirtelen jött, olyan sokáig nem is akart hazamenni.

 

Volt idő, amikor azt hittem, enyém a világ, de aztán látnom kellett, hogy már régen másé.

 

A cselekmény a tájleírás után a 43. oldalon kezdődik.

 

Olyan volt vele az élet, mint egy spirituális tréning, tanított uralkodni magamon.

 

És ha tényleg elmondom, hogy vagyok, végighallgatsz?

 

 

 

más kávéház

2018\11\11

Kávéházi szösszenetek 3.

Színesben kérte a világot, de azt mondták, úgy már elfogyott.

kovek.JPG 

Szomorú hétvége volt, így egyedül a kastélyban.

 

Tősgyökeres kozmopolita.

 

Az utca a témán hevert.

 

A bolygóállások összefogtak ellene.

 

Felszaladtam a bányába.

 

Lefújtuk a port a történelem viharáról.

 

Önbeteljesítő jóslatnak szántam, de látom, nem teljesítette be önt.

 

Árulót keresünk, határozott időre.

 

Ha ilyen a közellenség, képzelem, milyen lehet a távoli.

 

Jó, ha kreatív vagy, de azért csak módjával.

 

Minimalista alkotás, de így sem értünk belőle semmit.

 

Elnyomta magában a depressziót.

 

Hitte volna, ha látja, látta volna, ha hiszi.

 

Annyira furcsa vagy így álruhában.

 

A jövő generációra is gondoltak, miközben megszedték magukat.

 

Közöttünk visszamenőleges hatállyal mindennek vége.

 

Beletaposott a kézifékbe.

 

Nekünk még egy rendes válásunk se volt.

 

Kibújt a szögesdrót a zsákból.

 

Mobilon hívogattam, de ő folyton látni akart.

 

A fiatalok ezt követően tolmács segítségével beszélgettek el az idősekkel.

 

Felkértem egy táncra, de nemet mondtam.

 

Az angyalok elmondása szerint érthetetlen dolgokat álmodunk.

 

Csendes őrült ne kiabáljon.

 

Egy oldalra válogattuk az ocsút és a búzát.

 

Kiváló ember, fogalmunk sincs, hogyan csinálja.

 

A szenvedélyek felett összecsaptak az indulatok.

 

Bántóan kedves volt velünk.

 

Valami nehezen beazonosítható került a disznósajtba.

 

Költői kérdésre költői választ adott, voltaképpen magában beszélt a mester.

 

A normalitás nevében: nem kell mindent elviselni.

 

 

 

más kávéház

2018\11\08

Gondolatok az utazásról

Mindig szerettem utazni. Számomra az utazás a megismerés és az önmegismerés egyik alapvető formáját, a tapasztalás, a hídépítés lehetőségét jelenti. A találkozást a hellyel, a másik emberrel, a közelebb lépést a másik kultúrához, valláshoz, a másik ember gondolkodásmódjához. Kulturális cserét, amelyben újraélem magamban a helyhez kapcsolódó élményeimet, emlékeimet, találkozom lényem azon részével, amely az adott hely, vallás, nyelv, kultúra, bőrszín minőségeit hordozza.

Sok esetben a hellyel való találkozás a múltammal való találkozás is egyben, eltölt egy különös, nehezen megfogható érzés, déja vu, mintha ezt már láttam volna, mintha itt már jártam volna, mintha valahol mélyen magamban én is egy lennék az itteniek közül.

Utaztam utazóként és utaztam turistaként. Azzal együtt, hogy a két minőséget ma már sok tekintetben nehéz szétválasztani, egészen más lelkület tartozott az előbbihez.

Utazóként mindenhol a világban otthon voltam. Úgy léptem oda az emberekhez és úgy fogadtak, mintha közülük való volnék, mintha mindig is köztük éltem volna, mindenfajta nyelvi, kulturális különbségek felett. Utazóként mindig akadt eszköz a találkozásra és a kapcsolódásra, ha más nem, a mosoly mint a hídteremtés legemberibb eszköze mindenféle falak és korlátok felett.

Az utazást mint a megismerés, a vallások és kultúrák közötti hídépítés egyik csodálatos formáját ebben az értelemben tudatosan először talán Iránban éltem meg. Korábban is sokat utaztam, de ott tudatosodott bennem a turizmus felszínessége és az utazás mélysége. Részt vettem a helyiek életében, közelebb léphettem az életmódjukhoz, gondolkodásukhoz, mindennapi gondjaikhoz, az őket körülvevő, számunkra nehezen beemelhető valósághoz. Ettem, amit ők ettek, ittam, amit ők ittak, ha szállodában aludtam, jó volt, ha a földön valamely perzsa faluban, úgy is jó volt. Szívélyesen és nyitottan fogadtak, teával, gyümölccsel kínáltak, megosztották velem, amijük volt. Tapasztaltam és tanultam a vendégszeretet helyi színeit és ízeit.

hatter_2.jpg 

Később sokat olvastam a különböző vallásokban megjelenő, utazással összefüggő hagyományokról, a zarándoklatokról, a szufi utazókról, a vándordervisekről, akik az élettel, a természettel harmóniában önmaguk és a világ megismeréséért utaztak. Olvastam a barakáról, az áldott, képzelőerővel és vallásos érzülettel megélt utazásról, ahol az ember engedi vezetni magát, útjelzők mentén halad, jeltől jelig, nehezen leírható egységben önmagával, a természettel, a nem látható világokkal.

Bár mára az utazás a mi kultúránkban önkéntelenül is összekapcsolódik a turizmus minőségével, mégis belül dől el, hogy az ember az utazó vagy a turista lelkületével van-e jelen a maga útjárásaiban.

Az utazó utazása során belső változáson megy át, mélységében éli meg a látottakat, ad és kap és kicserél. Átadja a helynek, amit magából a helynek adni tartozik, és felveszi a helytől azt, amit a hely számára adni szeretne.

A barakában megélt utazás mindig belső utazás is egyben, nem ugyanaz az ember tér vissza, mint aki elindult.

Turistaként valahogy másként éltem meg az utazásaimat. Hidegebben, személytelenebbül, távolságtartással, a mindenkori idegenvezető feltartott esernyőjét követve. A nyugati világ turistagyárának feldolgozóüzemében találtam magam, medencepartokkal, életszerűtlen szállodákkal, szervezett programokkal, mesterségesen elválasztva az adott ország mindennapjaitól, az adott ország valóságától.

Sok élményben, szép utakban volt így részem, és mégis más volt így. Turistaként fizettünk és elvettünk, a pénzünkért kaptuk a tengerpartot, a napsütést, járt nekünk az élmény, a boldogság. Ezzel együtt mintha elvesztek volna a jelek, a személyesség, más jelentést kapott vendég, vendéglátó és vendéglátás.

hatterkep_2_2.jpg 

A baraka lelkülete nem csak a távoli, nagy útjárásokon hatja át az embert. Bárhol megjelenik, ahol az ember a maga belső nyitottságában találkozik a hellyel, akár egy erdei sétán, egy városfelfedezésen, akár egy természetjáró túrán a hazai vidéken.

Ezt az élményt újra és újra egyfajta felhőn járásként éljük meg, elindulunk, és a semmiből egyszerre ott lesz a valami, a váratlan, az előre nem látható, a nem tervezettből formát ölt a hely, a találkozás, az élmény úgy, ahogyan azt az elején el sem gondolhattuk volna. 

Az így szerzett élmények sosem öncélúak. Mindig túlmutatnak önmagukon, az ember közelebb kerül általuk önmagához és a világhoz.

Mindig tudom, tudjuk, mikor találkozunk a baraka élményével. Ilyenkor egymásra nézünk és mosolygunk: ez az.

utazás baraka külső utak

2018\11\06

Kávéházi szösszenetek 2.

Ön egy zseni, és ezt mi sosem fogjuk önnek megbocsátani.

baglyok.jpg

 

Gondoltam egy filozófust.

 

Én a tied, te az enyém, mi az övék.

 

A gasztroforradalom hevesen ostromolta a várat, de mi kitartottunk.

 

Ez egy nagyon reményteli fellendülés előszobája kapujának a reménye, ha minden igaz.

 

A telefonos kisasszony hangjában ott csilingelt az egész hivatal reménytelensége.

 

És abból is kérek kettőt, amelyik nem mozog.

 

A találkozás hevében kezet fogtak egymással.

 

Annyira racionálisak, hogy az már ésszerűtlen.

 

Ez megint egy remek ötlet tőled a tavalyi után.

 

Azt az utat mutatták a fiataloknak, ami már nekik sem jött be.

 

Impresszionista festő és mázoló.

 

Szegény kis kacsa abban a fekete tóban.

 

Hajlandó volt feláldozni az embereit.

 

Jól vagyok, csak a munka meg az összes többi.

 

Értékválságstáb.

 

A politikusok dühükben elkergették a népet.

 

Azért volt, hogy jó ember volt ő.

 

Kezébe tettem a sorsomat, most meg azt mondja, nem találja.

 

A vörösök és a fehérek harcából a rózsaszínek kerültek ki győztesen.

 

Mindenütt jó, ha jó a vége.

 

Településünk szerkezetét tekintve alig maradtak már itt emberek.

 

Reggelente ilyen tájban tör rá a tettvágy, de már megtanulta leküzdeni.

 

Kóbor lovag, hetek óta nem találjuk.

 

Most emelje fel a kezét, akinek eddig nem volt fent.

 

A történelem a győztesek prédája volt időlegesen.

 

Bennem angyalodra akadtál.

 

Elmondtam, amit akartam, most mondom, amit nem akartam.

 

Mindent megtett azért, hogy a nemzetközi helyzet fokozódjon.

 

Felkiáltott a kádban, de nem találmány volt, kihűlt a víz.

 

Alvó sejt, de már forgolódik.

 

Tábornok úr a biztonság kedvéért még a csata előtt kitüntette magát.

 

Ebben a pincében rejtegetjük a tudatalattinkat.

 

A kultúrtörténet ezen fejezetét barbárságnak nevezzük.

 

Csimpánz létedre ilyen görnyedten járni.

 

Nem tudtak megegyezni az esküvői ülésrendben, ezért mindenkinek állnia kellett.

 

Kérem önöket, hogy őrizzék meg a hidegvéremet.

 

A pattanásig feszült volt az arca.

 

Sajnáljuk, hogy ön a konkurencia által már megvásárlásra került.

 

Cseberből vederből cseberbe.

 

Sok helyre kivándorolt volna, de rájött, hogy mindenhová csak önmagát vinné.

más kávéház

2018\11\01

Gyertyaláng előtt

Emlékszem, egyszerre minden megváltozott. Talán nem is az emberek, a dolgok, a világ önmagukban, hanem sokkal inkább én magam. Mintha idővel a hegynek más pontjáról láttam volna ugyanazt a tájat, emlékszem, egyszerre minden annyira másnak tűnt. Mások lettek a színek, az arányok, a mélységek, a célok, igen, ahogy így utólag visszagondolok, egyszerre egészen átlényegültek bennem az élet dolgai.

Azt éreztem, újra kell fogalmaznom önmagamat és az életemet mindazok után, amit átéltem, késztetést éreztem, hogy nézzek hátra, és mondjam ki, így milyennek látom az életet. Hogy mi a béke, a szeretet, a jólét, a család, a szerelem, a barátság, a fejlődés, a segítség, az ország, a világ, mintha azt kérte volna tőlem ott és akkor az élet, hogy nézzem meg még egyszer, mi fontos és mi nem, hogy döntsem el, mit tartok meg a múltamból, és mit engedek el. Nem is tudom, úgy éreztem, mintha egyszerre elült volna a zaj köröttem, nem volt tér és idő, csönd lett és én egymagam maradtam. Tudtam, itt és most csak és egyedül én dönthetem el, merre tovább.

Auf dem Kreuzweg steht man immer allein. Az ember egyedül áll a maga keresztútjain.

Magamról írtam könyvet a világról. Könyvet, amely egyszerre volt ok és következmény. Ahogy a földrengés is az volt, ahogy a szökőár is az volt, ahogy a szerelem is az volt, ahogy a háború is az volt, ahogy a válás is az volt, ahogy az életem is az volt. Jött valahonnan és tartott valami felé. Azt hiszem, ezt a könyvet már sokkal korábban meg kellett volna írnom. Vagy legalábbis végiggondolnom. Ezt a könyvet korábbi életem, tanáréveim, szerelmeim és csalódásaim, utazásaim, magyarországi és külföldi humanitárius munkám, aluljárók, hajléktalanszállók, Koszovó, Vietnam, Kambodzsa, Irán, és Srí Lanka után írtam, pontosan úgy, ahogy bárki más is leírhatná a maga életútjának felismeréseit.

26.jpg

Az én utam a segítségnyújtáson, természeti katasztrófákon, a szegénységgel, szenvedéssel és nélkülözéssel való találkozáson keresztül vezetett. A saját szememmel láthattam, hogyan, milyen körülmények között él, tengődik ma a Föld másik fele. Láttam és megéltem, hogy minden mindennel összefügg a Földön, gazdagság és szegénység, felmelegedés és természeti katasztrófa, gazdasági érdekek és háborúk, hogy ezek a minőségek nem csak úgy, önmagukban állnak, nem az ő problémájuk, hanem a miénk is, hogy egy hajóban ülünk, emberként együtt lakjuk be, vagy le ezt a bolygót.

Egy hajóban ülünk a hajléktalannal és a rászorulóval, a menekülttel és a kitaszítottal, egy hajóban ülünk az árva gyerekkel és a fogyatékossal, a másik bőrszínűvel és a másik vallásúval. A Föld és az emberiség olyan fejlődési szakaszba lépett, ahol az egymásra utaltság minden korábbinál nyilvánvalóbban érezhető és tapintható, és amelyben a közös problémákra közös válaszokat kell találni, a falak itt már semmit sem érnek.

Amit találtam, az számomra egy belső világváltással ért fel.

Odamentem és segíteni akartam, mert úgy éreztem, ezt kell tennem. Szerveztem, kiabáltam, akartam, a külvilág felé éltem. Aztán a dolgok egyszerre egészen más irányt vettek. Bizonyára a könnyek miatt is, a fájdalom miatt is, a szenvedés miatt is. Nem is tudom, hogy mondjam, egyszerre a legnagyobb rohanás és zűrzavar után a szoba csöndjében találtam magam, egy gyertya lángja előtt. És ahogy az életemre gondoltam ott és akkor, abban a csöndben, a dolgok mögött egyszerre ott találtam önmagam. Úgy éreztem, a világnak legtöbbet most azzal segítek, ha egy időre becsukom a szemem.

Mintha az élet dolgai egyszerre szembesítettek volna a magam addigi logikájának hiábavalóságával. Azzal, hogy mit ér a beszéd, a felszíni kezelés, hogy mit adhat egy ételcsomag annak, akinek percek alatt mindene elveszett a földrengésben, árvízben, szökőárban vagy valamely, ember okozta, ostoba háborúban. Hogy mit ér a segítségünk akkor, amikor a világon az egyik tragédia a másikat követi, amikor nincs béke sem gondolatban, sem szóban, sem tettben, amikor száz éveket lépünk vissza gondolkodásban, amikor az ember elrohan saját felelőssége és lehetőségei mellett, amikor csak arra nem marad idő és erő, hogy a lényegen dolgozzunk és változtassunk. Hogy mit ér a segítség akkor, amikor a másik ember azt mondja, úgysem, hogy ez így túl összetett, egyébként is csak az érme egyik oldala, lehetetlen és értelmetlen, hogy mindenki magának köszönheti, hogy ez nem a mi dolgunk, hogy maradjanak ott, ahol vannak, közünk hozzájuk nincsen, hogy az ember túl kicsi ahhoz, hogy a nagyvilág dolgait megváltoztassa.

20.jpg

Mentem, igyekeztem, segítettem, ahogy tudtam, ebben az életszakaszban ezt kellett megtapasztalnom. Sokat utaztam, a világ legkülönbözőbb kultúráiban jártam. Humanitárius programot vezetve hosszabb időt töltöttem Iránban és Srí Lankán, tapasztaltam az önkéntesség kultúráját aluljáróban és hajléktalanszállón, fogyatékkal élők és idősek között, jártam aknamezőn és árvaházakban, álltam idős emberek és haldoklók betegágyánál, segítettem menekülteknek és napokat töltöttem műtétei után egy arab kisfiúval, akinek mindkét kezét szétroncsolta egy Bagdadban felrobbant bomba. Újra és újra gyerekek között találtam magam, hol ebben, hol abban az országban, hol ebben, hol abban a kultúrában, nyelvek, bőrszínek és vallások felett. Tanultam tisztelni a segítők munkáját, tanultam együtt érezni a nehéz sorsúval, a bajba jutottal, a szenvedővel.

Ott és akkor azonban, azokat az éveket követően, a szoba csöndjében, a gyertyaláng előtt ülve valahogy egészen más összefüggésben merültek fel bennem addigi életem tapasztalatai. Mintha a dolgok felidézése, megérteni akarása, a nagy, világváltoztató remények és hevület után akkorra már sokkal inkább azt kerestem volna, ami számomra a dolgokból következett, azt az esszenciát, ami a magam életére mindezekből átemelhető és tudatosítható volt.

A tapasztalat ott és akkor első lépésként csönddé lett bennem.

Szembenézéssé.

Talán, mert nagyon is eleven volt még bennem a kép, ahogy ott állok összedőlt életek között, ahogy döbbenten nézem a nyomort, a fájdalmat, ahogy segítenék és adnék, ahogy mondanám az embernek, az országnak, a világnak, hogy változtatni kell, hogy van remény, hogy menjünk, hogy csináljuk, és közben érzem, mindez hiábavaló, az emberiség nagy kérdései meghaladják azt a hatókört, amit egy ember azon lényegében változtatni képes. Ruhát és vizet vittünk oda, ahol meghalt a szülő, a gyerek, odalett az otthon, a vagyon, egész életek munkája.

16.jpg

A világ figyelt, hitt és kételkedett. Sokan kérdezték tőlünk, miért tesszük, hogy mi értelme van, hogy mit érünk az élelemmel, vízzel, sátorral, nem több az, mint csepp a tengerben. Próbáltam elmondani, amit gondoltam, előbb hangosan, majd egyre halkabban, aztán leültem egy csöndes sarokba, és gyertyát gyújtottam. 

A csöndet és a gyertyalángot választottam a kamerák, és a még nagyobb humanitárius programok helyett. Talán, mert láttam, túl hangos ahhoz a világ, hogy együtt kiabáljak vele.

Hazajöttem Srí Lankáról, egy időre feladtam a munkámat, és írni kezdtem. A dolgok mögötti mélységet kerestem. Az okokat, és azt, ami számomra az okokból következett. Hogy mit tehetnék valójában önmagamért és a világért. Nem a felszínen, hanem mélységében.

Egyszerre minden annyira zavarosnak tűnt, egybefolyt értelmes és értelmetlen, lehetséges és lehetetlen, ember és világ, fény és árnyék, jó és rossz, könnyek és mosoly. Mintha minden egyszerre lett volna jelen a csöndes szobában. Valahogy arra vártak a dolgokban kavargó minőségek, hogy néven nevezzem és szétválasszam őket.

Ahogy életem dolgain gondolkoztam, azt kellett látnom, hogy semmi sem állt csak úgy, önmagában a világban. A legnagyobb kínok között ott találtam a nevetést, a vigaszt, a humort, a hitet, a fényt, a szeretetet, a fényben az árnyék, az árnyékban a fény lehetőségét. Ott találtam a jót a rosszban, a rosszat a jóban, az embert a világban, a világot az emberben, a férfit a nőben, a nőt a férfiban. A dolgok egyszerre voltak önmaguk, és hordozták a lehetőségét annak, amivé az emberi szándékkal lehettek.

Egyszerre a szerepében találtam magam. A segítőében. Srí Lankán egymás után készültek rólam a tévéfelvételek, helyi, magyar, ausztrál és amerikai filmek, ahol a segítségről kérdeztek, kerestek és hívtak, rádióinterjúk, tévéstúdiók, soha annyi pénzfelajánlás Magyarországon humanitárius célra nem érkezett mint a szökőár után. És ezzel együtt jöttek a kételyek és a kérdések is, mennyiből, és mennyiért, mennyit ér a segítség, és miért külföldön, mikor itthon is annyi a szenvedő, és hogy mit számít egy árva gyereknek, ha kap egy csomagot, és hogy ki segít többet, jobban, gyorsabban és hangosabban. 

89.jpg

Próbáltam elmondani, hogy nem erről van szó, hogy nem ez a lényeg. Hogy az a tudatosság a lényeg, amelyben mind több ember indul el és tesz hozzá a világhoz a maga módján, tisztábban és tudatosabban, hogy mind több ember érezze magáénak a feladatot, hogy a maga lehetőségei és képességei szerint gyógyítsa az emberiséget, a természetet és a Földet, legyen szó művészetről, oktatásról, természetvédelemről, kutatásról, földművelésről, állatmentésről, gyógyításról, vagy igen, akár az adakozásról mint gyógyító erőről és szándékról, amit útjára indítunk a Föld másik felére egy általunk sosem látott kislánynak egy kambodzsai árvaházba. 

Minek van értelme az emberlétben, ha nem az önmagunkon túlmutató, tiszta, segítő szándéknak?

És közben rendre tapasztalnom kellett, hogy a világ túl hangos ahhoz, hogy kérdései és kételyei mellett a válaszokat is meghallja.

Hátraléptem, gyertyát gyújtottam és írni kezdtem.

 

segélyezés fenntarthatóság belső utak

2018\10\30

Azok a Waldorf-évek...

Időnként megkapom a kérdést, hogyan keveredtem Japánból budapesti átszállással Debrecenbe, azon belül is Waldorf-iskolába, ezt persze általában azok kérdezik, akik nem utaznak gyakran Intercityvel a Debrecen- Szolnok- Budapest vonalon, mert akik szoktak, azoknak minden efféle hajtűkanyar elképzelhető, meglepődni legfeljebb azon lepődnek, ha a vonat egyszer valamilyen tévedés folytán pontosan érkezik.

A válasz a kérdésre az életem sorsútjait rendre meghatározó háromszögbe simul, belső indíttatás, elhívás, emellett pedig cherchez la femme, ráadásul itt mindjárt három nőt is kell keresni, de próbálom akkor képekben az elmúlt Waldorf-éveket; érzelmi időrendben; nyúlok a limbikus rendszeremért, aztán engedem, hadd menjen:

Emlékszem az első kakasra és az ő tyúkjaira a kismacsi buszmegállóban, arrafelé, ahová újabban BMW-gyárat álmodtak az álmodók, aranykoronára, hogy gyorsabban teremjen a kuplung; a puszta kézzel; de jön majd a robot; azt úgyis jól ismerik már errefelé; küzdelem az elemekkel; tisztelet a helynek és a helyieknek.

Tehát a megálló, a kakas és a tyúkok; ők várnak a hortobágyi tájkép előtt; kicsit toporgok még; kezemben Debrecen részletes hegy- és vízrajza; nem hosszú olvasmány; aztán bevezetés az előszobába; nagy kert; önfeledten szaladgáló gyerekek; szabadság; Waldorf-hangulatok; az a jellegzetes, nehezen körülírható aura; családias légkör; és persze az életkori sajátosságok: Feri bácsi, ma ne legyen német, menjünk inkább ugrálni a szalmabálákhoz; álltunk a tűz körül, fejünk felett valódi csillagfényes égbolttal, és énekeltünk a mi fénynyilainkról; a hely, ahol Márton-napon még látszottak a lámpások. 

Aztán meghívott előadó öltönyben, elegáns cipőben beszél a hármas tagozódásról, háttérben kéklenek a teremként használt konténerek, egyszerre meg Sam Betts ül előttünk, immár a belvárosi épületben; a gimnáziumról beszélünk; újratervezünk; Pirike balról pogácsát hoz, az udvaron, üstben rotyog a szilvalekvár, a kemencében valamelyik osztály kenyeret süt, a nyolcadikosok pedig zakuszkát, a bécsi kirándulásra gyűjtenek; a következő képen már a Naschmarkton ülünk Bécsben, majszoljuk a tányérnyi Wiener Schnitzelt; Hofburg és Schönbrunn, Belvedere és Klimt, nyomozzuk az időt, amikor Bécs még élhető város volt a mai hanyatlás előtt.

Nyári tábor az Igazgyönggyel, és persze Erdély; Klári azt ígérte, nem lesznek hegyek és nem kell majd mászni, de nagyon is voltak; tulajdonképpen csak hegyek voltak; a Waldorf- iskola mint hegy, ahol mindig felfelé vezet az út; és mintha nem lenne csúcsa; vagy maga az út mindennek a csúcsa; de valahogy soha nem elég, amit az ember ad; bár azért volt, hogy elég volt.

Szellemi ruhatárunk, válogatott mandátumok; ülések a Waldorf Szövetségben és állások, amikről dönteni kellett; TK, SZK, K és a kibővített kuratórium; idő és Waldorf-idő, érzelmeink közös tere; konfliktusok és a konfliktusok kezelése; találkozás az óra alatt; közösségi lét vagy nemlét; odaáll elém egy ötödikes fiú, azt mondja, megőszültél, a gyerekek már csak őszinték, mondom, igen, tényleg így van, és mutatom, melyik ősz hajszálam mikor, ki miatt keletkezett.

Továbbképződünk; nyitott könyvként engedjük, hogy írjanak belénk; a tanulás fiatalon tart; jön egy kép: belépek a terembe és megrohannak a gyerekek, ráülnek a lábamra, a nyakamba csimpaszkodnak; olyankor nem érdekel az őszülő hajam.

Volt bátorságom énekelni, újra hangolódni a nagyvilág után; ki voltam, ki vagyok, ki lettem; Waldorf-mosoda; aztán ülünk valamelyik teremben és Kambodzsáról, Japánról, Vietnamról mesélek a nagyobbaknak, ott még nem látszott, de várta őket a világ; kapuk idebent és odakint; honnan az erő, ami ezekben a gyerekekben fiatal felnőttként megjelenik és mi közünk nekünk felnőttként, tanárként mindehhez; önkéntesség, közösség, összekapaszkodás; iskolaképviselőfánk, ez utóbbit szerettem legjobban a farsangokon.

Volt bátorságunk Lilihez, az iskolakutyához, aki immár címzetes kollegina; egyáltalán, terápiás kutyát minden iskolába; ötletek, projektek és ünnepek; szülők és az ő szüleik, minták, szokások és megszokások; hitek és tévhitek a Waldorfról; hogyan tudhatnak ilyen sokan ennyire keveset; nem csak a gyereket vesszük fel, hanem az egész családot; szemüvegek, rózsaszínek és feketék; anya hisz benne, de apa nem; apa hisz benne, de anya apatikus; anya és apa is hisz benne, de ott a nagymama; halmazati pedagógus; negyven éve a pályán; az unokáját biztosan nem engedi; ezek közé; nesze neked, alternatív iskola.

Furulyát, drámát és kézművességet a kompetenciatesztbe!

Élet a portfólión túl; alternatívák és azok alternatívái; honnan jövünk és kitől tartunk; mi legyen például a túljelentkezéssel; felhívnak és protekciót kérnek; a jelszó: várólista; hol ebbe, hol abba a Waldorf-iskolába kellene bekerülni, betenni, kivenni, átrakni, megkérdezni; fél szavakból is megértjük egymást; egyszer majd összeszedem a válogatott történeteket, amelyekkel szülők az elmúlt években megkerestek.

Évszakasztalok, gyertyák, áldások és beszélgetőkörök; gyerekszemek; nem csak nézünk, látunk is; ki vagy és miben segíthetünk az utadon; korszakalkotás: olyan iskolát, ahol még fontos a gyerek; felnőtt tekintetek a Steiner-könyv felett, ki mit ért meg, el, félre, zöld könyv, kék könyv, piros könyv, érthető az, csak akarni kell; Feri bácsi, esik a hó, kimehetek pisilni, nem hoztam el, hiányoztam múlt órán, nem tanultam meg, de majd jövő órára, egyáltalán, ma ne németezzünk, mesélj inkább; és a szöveges bizonyítvány, ahol minden egyes gyerek számít.

Tanár-diák foci, szülői foci, lekéstem a beadást mint rendes Waldorf-gyerek a reggeli becsengőt; ügyeletek, volt, hogy egy télen át minden ügyeleti napomon ítéletidő tombolt, a gyerekek meg persze kint, hóban, sárban, szélviharban, egyáltalán, szabadon; Szent György-napok, nagybetűs Waldorf-tanárok, a mű és a magamfajta műkedvelők; áldozatok, fizetések és a fizetésünk részbeni visszafizetése, közteherviselés, a közteher elviselése; ki mit tud a múltról; művészi munka, rajz, festés, nemezelés, hímzés, kötés, varrás, néptánc, euritmia, Bothmer, ének, hangszerek, kézművesség, a vonat, ami nekünk már elment; a sokat hallott felnőtt sóhaj, bár mi is ilyen iskolába járhattunk volna.

Betlehem és spiráljárás, tánc és színház és drámanapok, önfeledt játék, adakozás és odafordulás; valódi gyerek és valódi gyerekkor; kollégák, tanárok és munkatársak, akik nélkül nem lehetne, segítők a függönyön innen és túl; kezek a kézben és az elengedettek; könnyek; könnyű, könnyebb, legkönnyebb; szakítások és egymásra találások; újrakezdések; öröm, bizalom és szeretet; megállók nélküli vonatút.

21 év és ki tudja mennyi még; velem.

waldorf-logo.jpgA debreceni Waldorf-iskola jelképe

 

 

oktatás Debrecen Waldorf waldorf-utak